Irodalmi Szemle, 1985
1985/9 - ÉLŐ MÚLT - Varga Erzsébet: Sáfáry László
mészet teljesen háttérbe szorul, Sáfáry a korabeli szociális valóságra s az emberre összpontosít: Gyárak leállnak, földek kiégnek, nem terem itt már csicsóka se. Lapos tarisznyád hátadra véve, indulhatsz, ember, a szemed után. Határok húzódnak, sorompók csapódnak, jöjj vissza, ember, gyenge vagy egyedül! Várunk rád, várunk, dűlőutaknál, völgykatlanokban, erdőknek mélyén és sokan, sokan, sokan vagyunk! Vágjál magadnak görcsös dorongot, faragj magadnak furulyát, kürtöt és fújjál sikoltó harci éneket! Ehhez a vershez aligha szükségeltetik magyarázat, arra azonban szükségesnek tartom felhívni a figyelmet, hogy a felkiáltó és felszólító mondatok itt teljesen háttérbe szorítják a Sáfáry-versekre különben jellemző kijelentő mondatokat, tárgyilagos közléseket; a vers nemcsak tartalmában és hatásában, hanem külső formájában is lázadó és lázító, harcra buzdító. A tömeggel való azonosulást jelző többes szám első személy gramma- tilailag is utal a költő hovatartozására. A Rejtett ösvény című versében Sáfáry az egész természetet a verhovinai forradalmár védelmére mozgósítja. „A tájélmény primérsége a verhovinai nyomorvalóságból olyan leheletszerű finomságokat csal elő, hogy ez — tisztaságában — felér az öklös lázadással és szuronyokat tördel: A fű gyengén kétfelé csapzott, rejtett ösvény húzódik itt. Szomjas őzek vonulnak rajta reggelenkint, minden kis zajra felfigyelnek, lábuk futásra készen remeg. Csendben hintázzatok fák koronái, csendesedj zúgó patak! Űzött ember szalad most erre, űzött ember bújik meg közietek! Védd meg őt szilaj vihar, villám most arra támadj, ahol az estben felvillan a szurony! Tápláljátok őt, vad gyümölcsfák, az igazság köztetek bujdosik! A verhovinai lázadó nyomorult senki mindenkinél tisztább kezű védőt kapott: költőt!” — írja Fábry [Lírikusok Szlovenszkón. In: Kúria, kvaterka, kultúra. Bratislava 1964, 130—131.). Sáfáry Korjorduló című gyűjteményes kötetének recenziójában Dobossy László elemziértékeli a költőnek ezt a rövid remekművét: „Mindössze tizennégy sor (akárcsak egy szonett); ám pontosan két részre tagoltan: az első hét sor természeti kép, finom művű, erdeitáj-leírás; ebbe a már-már idilli képbe robban be a második hét sor ziháló »cselekménye«: üldözött forradalmár keres menedéket az erdőben, a Kárpátokon át erre juthat el a szocializmus országába. A két rész — a természet nyugodt csendje és a forradalmár meg az üldözők zaklatott rohanása — ritmikailag is egymásnak felel, egymást támogatja, s így jön létre az egyik legszebb magyar forradalmi vers, amelynek — nézetem szerint — ott volna a helye a Hét évszázad magyar verseiben." (Költőidézés. Irodalmi Szemle, 1970/7., 668.)
