Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

irracionalizmus világába csöppentünk, mert egy árva szót sem értettünk mindabból, amit a szegény, magyarul nem tudó tanítónő mondott vagy magyarázni próbált. Mindezeken fölül még vadak is voltunk, a férfiak nagy része még fogságban volt vagy valamelyik katonasírban aludta örök álmát, a határ pedig rakva volt fegyverekkel, lőszerrel, robbanóanyaggal, befúlt bombákkal és repülőaknákkal, s ha a tanítónő elkövette azt a gyakorlati baklövést, hogy valamelyik órakö'Zi szünetben kiengedte az iskolát az udvarra, aznap már nemigen látott bennünket: elnyelt a gazdátlanná vált Lónyay-kastély kertje, padlása, pincéje és termeinek útvesztője, ahol nekivadult játékainkat játszottuk. Nem is bírta sokáig a tanítónőnk, talán pár hétig utazgatott valamelyik közeli szlovák faluból, s némi szünet után jött a következő, majd a harmadik, a negyedik szlovák tanítónő. Olyan gyorsan váltakoztak, hogy a nevüket sem igen tudtuk megjegyezni.

Reménytelen ügy volt ez, bizony, míg csak be nem futott az első olyan szlovák pedagógus, egy nagyon vékony, fekete, nagymihályi fiatalember, aki végre adni is tudott nekünk valamit. Gondolom, már csak azért is képes volt erre, mert férfi volt, de még inkább azért, mert abban a kegyetlen világban, amikor egy-egy magyar szóért köny- nyen csattantak a pofonok, nemcsak jól értett, hanem kedves idegenszerűségével szívesen beszélt is magyarul, s az anyagot anyanyelvűnkön is megmagyarázta. Hozzánk való viszonyának helyességét az is bizonyítja, hogy csak az ő óráira emlékszem az akkori időkből. Ö magyarázta meg először, nagyon szemléletesen, a gőzgép elvét, ő tanított meg Watt és Stephenson nevére, s ő mesélt a Tátra és az óriáshegyek csodáiról, például arról, hogy völgyeikben nyáron is megmarad a hó, ahol egyszerre lehet hógolyózni és — napozni. Mondanom sem kell, hogy nemcsak neki magának, hanem óráinak is azért él bennem tisztán az arca, mert anyanyelvűnkön szólt hozzánk, mert értettük egymást: ő bennünket s mi őt, akár a hivatal és az országos politika ellenére is, a ráció és a természetes emberség alapján. Amit művelt, az rendkívüli volt a rendkívüliségben, azaz a tagadás tagadása volt, s ezáltal olyan emlékezetes.

Humora is volt, s jóllehet az akkori nevelési elvek szellemében bottal is büntetett, csípős tenyereseiket kaptunk tőle, nemigen vettük föl a dolgot, mert ő nem dühvei és nem mértéktelenül büntetett, s éreztük hogy szeret bennünket. Azonkívül igazságos ember volt: nálunk ebédelt ugyan, de a tenyereseket én is mindig megkaptam tőle, s büszke is voltam rájuk, sőt, még ki is provokáltam őket, mert — ez pedig ismét egy mélyebb lélektani motívum — általuk kezdtem egyenrangú tagjává lenni az iskolatársak közösségének, más szóval demokratizálódni, mégpedig felülről lefelé. Kivételezett helyzetem, amelyet nagyanyám épített ki és védelmezett nagy gonddal, belső életem differenciálódásával egyre nyűgösebbé vált, s ez a némileg mazochisztikus hadműveletem, tudniillik a tenyeresek kihívása volt az első kitörési kísérletem a zárt körből. Kilencéves voltam már, s olyan akartam lenni, mint a többiek, hogy elfogadjanak.

Harmadikos koromat azonban nemcsak a front dolgai, hanem egyéb körülmények is megzavarták. Május végén Csehországba akarták vinni a családunkat, s mi az egyórás időrést kihasználva, amit a szomszéd falusi őrs csendőrei talán szándékosan nyitva hagytak előttünk, átbújdostunk Magyarországra, árkon-bokron át, anyai nagybátyámék- hoz, az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan szülőfalujába, Gyulaházára, s csak a nyár vége felé tértünk vissza, amikor ez a vész már áthullámzott a magyar vidékeken, s tudtunkra adták, hogy vár ránk a „kitelepítés”, azaz a lakosságcsere, s mihamar minden ingóságunkkal Magyarországra költözhetünk. (Ingatlanunk nem volt]. Ettől fogva az áttelepülés gondolat- és érzéskörében, hosszú, évekig elhúzódó provizóriumban élt az egész család.

Iskolába járnom persze továbbra is kellett, mégpedig a falumban, s olyan iskolába, amilyen volt, tehát szlovákba. Egy ideig a fönt említett „Miki” („Otthon híjnak engem Miki” — magyarázta egyszer az ebédlőasztalnál), illetve ragadványnevén Kugla tanított bennünket (sajnálom, de a vezetéknevét elfelejtettem, s pillanatnyilag nincs is módom kinyomozni), de aztán elment (elmenekült?) ő is, s hogy ne legyek kitéve a gyakori tanítócserék átkos következményeinek, sőt, hogy tanuljak is valamit, ha már így rendelte a sorsunk, áttettek — immár másodszor — az állami iskolába, ahova most már nem a rendes, azaz kerülő úton, hanem légvonalban, a kastély egykori konyhakertjén vágtam át, a két feltört és kifosztott grófi családi kripta misztikus közelségében, hol egyedül, hol pedig — bátrabban — Bajusz Laci barátommal. Emlékszem, tél volt, nagy-nagy hóval, s minden fát csókák és varjak károgó fellegei borítottak, s kidön-