Irodalmi Szemle, 1981

1981/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László: Elemimtől az érettségiig (esszé)

tött vagy tövig égett sövények és kerítések szövevényén át gázoltunk a mély hóban az állami iskola felé, amelynek akkor már állandó, ott is lakó és magyarul nemcsak tökéletesen, hanem ízesen is beszélő szlovák igazgató-tanítónője volt. Ami keveset aztán mégis csak megtanultam akkor szlovákul, tőle tanultam, körülbelül egy esztendő alatt, hazai iskolai pályám negyedik és főleg ötödik osztályában. Beszélni ugyan nem tudtam, de néhány gyakorlati frázist, egypár szlovák hazafias verset, dalt és népdalt, néhány furcsa mondókát meg egy halom szót, az alapszókincs elemeit mindenképpen megtanultam tőle. (Ha a Kysuca, Kysuca, a Ja som bača, veľmi starý vagy a Kukulienka kezdetű népdalokat hallom, mindig az a tanterem és tanítónőnk arca rajzolódik ki meghökkentő részletességgel a lelki szemeim előtt). Ötödikes voltam tehát, de visszaestem, intézményesen, sok tízezred magammal egy nyelvi csecsemőkorba, gügyögni, a nyelvemet próbálgatni, ahelyett, hogy éhes és szomjas elménket életkorunknak megfelelő hasznos, új ismeretekkel táplálták volna.

Az az igazság, hogy akkor, ötödikes koromban már Sárospatakon kellett volna lennem, hiszen az akkori nyolc osztályos gimnáziumokba a negyedik elemi után lépett föl a gyermek, de fönt már vázoltam, milyen volt az én harmadik és negyedik osztályom, s azt is elmondtam, hogy hosszú, súlyos betegségem, egy kétoldali vesegyulladás, 1940- ben, amikor az antibiotikumokat nálunk még hírből sem igen ismerték, testileg-lelkileg visszavetett. Ezeket tetőzte be aztán egy tragikus családi esemény, amely egy további évre végképp otthon fogott. Az történt, hogy anyám, 1946 februárjálban, kizuhant a budai Vérmező sarkán a villamosból és szörnyethalt. Nővéremet szöktette át és vitte volna a nyíregyházi tanítóképzőbe, ahol Éva még a front előtt elkezdte tanulmányait, s már csak az iskola befejezése várt volna rá. Miután anyámat a budai Farkasréten eltemették, nővérem Nyíregyházán maradt, apám pedig, akit a falunkat ért történelmi és elemi csapások sorozata után, például hogy 1945 februárjában (?) a faluközpontban tűz ütött ki, s a sor minden háza és gazdasági épülete porig égett, most már ilyen családi csapás is sújtott, nem akart még elengedni a közeléből, nehogy teljesen lelki fogózó nélkül, maga maradjon. Jártam hát még egy évig a falum szlovák iskolájába, s készültem Sárospatakra.

Mert oda készültem, mégpedig mindjárt több okból is. Az egyik ok az, hogy itt akkor nemcsak hogy nem volt, hanem még ki sem rajzolódott a jövő horizontján a magyar nyelvű oktatás lehetősége, márpedig az idegen tanítási nyelvű iskola — s ezt nemcsak apám, hanem, mondjuk, már a mély ókor asszír Iskolapolitikusai is tudták — még a legoptimálisabb feltételek között sem nyújthat teljes értékű oktatást és nevelést, mert nem szervesen és folyamatosan kapcsolódik be a gyermek nyelvi, értelmi és lelki fejlődésébe, hanem a mi fönt vázolt több éves tapasztalataink szerint is vad töréseket és elidegenülést okoz az oktatási-nevelési folyamatban; beszélni ugyan jól-rosszul megtanít, de a beszédhez tartalmat, azaz jó megalapozott tárgyi ismereteket s az illető Iskolatípus céljainak megfelelő intellektuális színvonalat csak kivételesen, csak egy-egy igazán nagy tehetségnek nyújt, bár joggal tehetjük föl a kérdést, hogy nem nyújtana-e ugyanezeknek a tehetségeknek még többet az anyanyelvű oktatás rendszere. Ebből a szemszögből nézve a kérdést rég ismert és végiggondolt tény, hogy amit az idegen nyelvű iskola nyújtani tud, az már rég nem az, amit az utóbbi évszázadok az iskolától okkal és joggal várnak el. Másfelől éppen a mi tapasztalataink azt is bizonyítják, hogy az idegen nyelvi közegben való érvényesüléshez, szebb szóval boldoguláshoz, nem a folyékony idegen nyelvtudás, az úgynevezett államnyelv tökéletes aiktív ismerete, hanem a szervesen és folyamatosan elsajátított korszerű ismeretanyag, vagyis megint csak az anyanyelven szerzett tudás a legfontosabb, s alapozásul elegendő az anyanyelvű iskolákban megszerezhető idegen nyelvismeret.

\

Volt persze egy belső indok is, mely mindenképpen Sárospatak felé indított volna el, mégpedig az, hogy a mi számunkra Patak mindig is otthonias, családias, meghitt fogalom volt. Apám egy ötgyerekes telkibányai szegényparaszt család legfiatalabb tagjául jött a világra, édesanyját korán elveszítette (családunkban sorsszerűén az anyák mentek el nagyon korán), s bátyja és három nővére a nagy szegénység miatt arra kényszerült, hogy Amerikában próbálja megkeresni a boldogulás útját. Az a csekélyke föld apámat sem tartotta volna el, s jó feje lévén a közeli Sárospatak gimnáziumába küldték, ahol — Patak a szegények iskolája lévén — ingyenes bentlakó diák lett. Ott érettségi