Irodalmi Szemle, 1979
1979/9 - Bereck József: Pásztorórák (novella)
Bereck József PÄSZT ORÔRÄK A nevemet már tudja, de hadd említsem meg, hogy itt mindenki csak Kispojtinak hív, mert ez egy rohadt hely, ha itt valakire valamit ráragasztanak, az isten se vakarja le róla. Nem is védekezek ellene, hogy így szólítanak, még az a hülye fűtő, a Kulálló is, pedig neki aztán halvány gőze sem lehet, honnan ered ©z a név, hiszen jó, ha öt osztályt kijárt. Egyébként az egyik haveromnak köszönhetem az alapsuliból, tudja, a mozi mellől, de az az igazság, hogy akkor még Pajtás volt, s csak azután módosult Pajtira, Pajtikámra, amikor már ugyanolyan színvonalasan kerültem a sulit, mint ő, s azon nyomban Pojtira is, mert hát az említett haverom olyan falusiasan, telepofával ejtette ki a szavakat. S hogy miért Kispojti? Nézzen csak rám. De hát ez tulajdonképpen más tészta, Pánalbert kapott rajta annyira, mindjárt az első napon, mert ő hozzám képest tényleg egy elefánt; még szerencse, hogy ez a hülye név megmaradt belső használatra, mert a vendégek, már aki ismer közülük, csak Tomikának szólítanak. Egyébként a Tomikázást is utálom, de hát a Tamás se lenne jobb, mert neki meg hegyes a valaga, mint a lódarázs, érti, ugye?! Summa summárum: ilyen eltolt vagyok én egészen, mint a nevem, engem et is részegen csinált az apám, akárcsak a három nővéremet, meg is nézheti őket, csak kétféle férfinak feküsznek le: boldo... látom, érti. Nem magára tartozik, s tudom, hogy nem is azért jött, de azért elmondom: igen alma életet élünk, amióta csak az eszemet tudom. Az öregapám, az igen, az úriszabó volt, meg festő, szabad óráiban színes velencei képeslapokat másolt át olajjal baromi nagy vásznakra, most is tele van velük a lakás, legalább nem kell festetni; megvannak azok a muris helyi lapok is, amelyekben hirdetett, s maradt utána a sublótban néhány tekercs a szegőzsinórjaiból, mindegyiken cikornyás arany betűkkel, hogy Kertész Tamás úriszabó, Vámbéry Ármin utca nyolc. Maga már elég koros krapek, nem varratott véletlenül Kertész Tamás úriszabónál, s nincs meg véletlenül a vőlegényruhája? Akkor csak nézze meg jól a pantalló koptatóját, megtalálhatja rajta öregapám nevét meg hát az enyémet, mert én is azt viselem. Az apám már Gyula, meg is látszik rajta, fantasztikus egy élhetetlen ember, sem a mesterséget, sem a festészetet nem tanulta meg becsületesen az apjától, csak futballozni tudott, anyám is azért ment hozzá, mert ő volt a DAC centere s rohadtul kedvelték a zsidó klubvezetők lányai. Kettővel meg is járta közülük, de anyám azért mégis hozzá ment... Szóval ebben nőttem fel, meg aztán abban, hogy pénzünk sose volt. Ezért is adtak pincértanulónak, mert manapság mindenki azt hiszi, hogy a pincérekhez csak úgy dől a kukorica; csak azt az egyet nem tudom, hogy a fenébe vettek föl, amikor nekem még magaviseletből is hármasom volt; igaz, számolni tudok, arra valahogy rááll a fejem, de az a gyanúm, hogy az egésznek mégiscsak Vera, Pici vagy legrosszabb esetben anyám teste volt az ára. Mit csodálkozik, az öreglány még egészen jó bőr, meg aztán az is biztos, hogy nem borítékot csúsztatott a tanoncfelelős zsebébe. Nézze, fateromat is régen kirúgták volna már, ha anyám... S ezt az öreg is tudja, látom rajta, hogy már régóta tudja, nekem is engedett, amikor az első gyakorlatom előtt kikötöttem, hogy többé át ne lépje a Bicskadobáló, vagyis hát az Aranykalász küszöbét, nekem nem fog a pofám égni miatta, válasszon új csehót magának, a Hubertuszt vagy az Alljmegvándort, alezánc, hol issza le magát a sárga földig. Nincs annak már egy szem akarata sem, nekem elhiheti, nem is tudom, hogy lehet így élni. Még csak most lesz ötven, de már úgy reszket a keze, hogy a farmeremet sem merem vele fölhajtatni, a gyakorlószerelésemet is olyan cikisre csinálta meg, még
