Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - Bereck József: Pásztorórák (novella)

tavaly, mielőtt idekerültem, hogy azt hittem, megesz a méreg, úgy néztem ki benne, mint egy hülye pikolő. Na látja, már itt is vagyunk a melónál, tavaly havonként még csak egy hét gyakorlatot nyomtunk le, az idén már minden második hét az, ide egyébként ketten kerültünk a suliból, a Csöcsös és én, de ő a konyhára, mert a széles seggével nem fért volna el az asztalok között. Na hát engem aztán piszokul meghajtottak mindjárt az első napon, az inas tartsa a száját és fusson, ez volt a lusta pofájukra írva, s én futkostam, mint a félőrült, mert be akartam vágódni náluk, ez fontos ebben a szakmában. Az az igazság, hogy egy kicsit ünnepélyesnek éreztem az egészet, az első gyakorlatot, élesben, kinn a placcon, állandóan az járt a fejemben, hogy valami olyan kezdődik az életemben, amit a felnőttek dolgának hittem addig. Tizenegy felé, mit mondjak, már eléggé kókadtan, éppen azon spekulálgattam, hogy beülök a vécébe egykét slukkra, mert a csapban biztos kivernék számból a cigit, amikor Alinó galléron ragadott és azt mondta, hogy megjöttek a Szerelmesek, ott ülnek a pálma egyen, vegyem föl szépen a rendelésüket, ami ugyan most is csak egy stamperli meggylikőr, egy fröccs, két húsleves, két rántott szelet száraz tört krumplival és egy adag csokoládés palacsinta lesz, de ezt sose lehet előre tudni. Alinónak, aki egyébként a legrendesebb tag az egész brancsban, teljesen igaza lett a rendelést illetően, de én majdnem lebabáztam a Szerelmesek láttán, ahogy ott ültek a pálma egyen, ami nem tudom miért pálma és nem pedig ablak egy, amikor csak egy fonnyadt, poros filodendron csimpaszkodik ott légzőgyökereivel a giccses térrácsra, s fogták egymás kezét az asztal alatt. Bevágtam a stílust, mert éreztem, hogy Alinó lopva engem stíröl a csap ajtajából, de be kell valljam, egy kicsit idegesített a Szerelmesek röpke meglepetésről tanúskodó tekintete, de azon nyomban biztatóvá, bizalmaskodóvá kerekedő mosolya, mintha csak éppen énrám vártak volna. Én még két ilyen muris öreget nem láttam, egyszerű, jellegtelen, töpörödött emberke volt mindkettő, ahogy ott ültek, tisztán, derűsen, kopottas feketében, födetlen fővel a pálma egyen, s nyomban az volt rajtuk a legfeltűnőbb, hogy piszokul összetartoznak, érti, függetlenül attól, hogy egymás kezét szorongatták az asztal alatt, mert ezt csak a figyelmesebb szemlélő vehette észre. Mit mondjak magának, itt a tálalásból nem csinálunk nagy ügyet, nem mintha az osztály, vagyis hát a besorolásunk nem kötelezne bennünket, csakhát déltájban itt meg kell őrülni, a környék összes irodistája idetódul, az a sok tintásujjú pipiske tyúk, akik finnyáskodva mérlegelik, hogy melyiket rendeljék a kétféle saláta közül, de a fő szempont a képükre van írva: beleférjen az aznapi ebédjegyük értékébe. így aztán azoknak, akik jeggyel fizetnek, csak odahányjuk a kaját, mind a négyen, mert tizenkettőtől kettőig itt van a Beugrős Tóni is, tudja, egy nyugdíjas krapek a szakmából, aki csudajói bírja még, úgy cikázik az asztalok között, mint az istennyila, kezétcsókolom ide, cseszty práci igazgató elvtárs oda, látszik rajta, hogy jobb helyeken is megfordult az antivilágban. Kettőkor aztán behajítja a fél becherovkát, kegyes mosollyal zsebrevágja a szokásos ötvenest, máj sa krásne, mőj sloníček, mondja Pánalbertnek, nekem meg azt veti oda futtában, hogy csak a stílus, édes fiam, csak a stílus, mert lord Malqúlst is megmondta..., de hogy mit, és hogy tulajdonképpen ki is őlordsága, azt persze sose tudtam meg, mert addigra már a francban járt. Szóval ez van déltájban, de tizenegykor még nyugodtan brillírozhattam a két kisöregnek, be is jött minden trükköm, láttam, hogy Alinó az ajtófélfának dőlt a röhögéstől. Vérszemet azért nem kaptam, mégiscsak első nap voltam itt, még megtapsoltak volna, mert a két öreg olyan szeretetteljesen és elismerően figyelte minden mozdulatomat, hogy ezt sem tartottam kizártnak. Lerámoláskor aztán ugrott is a húszas, pechemre éppen Pánalbert szemeláttára, föl is nyomott a csapban félkézzel a falra, hogy itt halomra dolgozni, Kispojtikám, nem dugdosni lóvé, s kifordította a zsebeimet. Látja, ez van, a halmot zárás után szokták szétdobni, de hol vagyok én már akkor, amikor az inast csak nyolc órát szabad dolgoztatni, ez törvény; délután négykor mehetek a francba, legjobb esetben odalöknek két doboz cigit, és kész. Körülbelül egy hónap múlva aztán újra megjelentek a Szerelmesek, leültek a pálma egyre, de akkor már tudtam róluk, hogy ezt régóta csinálják, kimenőt kérnek az intézetben, rokonlátogatás ürügyén, pedig nincs az égvilágon senkijük, akit meglátogathatnának, azért is kerültek az egykori Amadé-kastéilyba, mert nincs az égvilágon senkijük. Mintha csak nyugdíjas korú férj és feleség lennének, a féltizenegyes busszal bejönnek a városba, tizenegykor már a pálma egyen ülnek, az asztal alatt egymás kezét szorongatva, ráncos arcukon bizalmaskodó, cinkos mosollyal, s azt kérik Pánalberttől, hogy az az