Irodalmi Szemle, 1979

1979/9 - Bereck József: Pásztorórák (novella)

aranyos fiú szolgálja ki őket, aki olyan ügyes, mint egy zsonglőr; ez; mint tudja, én vagyok. Délután aztán kiáztatják lábukat a termálfürdőben, megnézik a kirakatokat, néha elmennek sírfeliratokat silabizálni a félúti temetőbe, alkonyaikor pedig visszajönnek ide, könnyű vacsorát szeretnének, ami minden alkalommal meglehetős fejtörést okoz Alinőnak, mert estére általában kiesznek bennünket a vendégek. Ezután következik az, amit eleinte nem akartam elhinni: a Szerelmesek a nyikorgó falépcsőkön ünnepélyesen fölvonulnak az emeletre, Fröccsös Jolitól kiváltják a kilences szoba kulcsát, mindig a kilencesét, mert annak az ablaka a gazos udvarra néz, ahol az orgonabokrokban egész éjjel csattog a fülemüle. Tudja, ml csak amolyan fogadőféle vagyunk, nem szabályos szálloda, van úgy, hogy a Szerelmesek az egyedüli szállóvendégek, ilyenkor Fröccsös Joli felcsalja az emeletre Alinót, Pánalbertet, de még azt a hülye Kulállőt is, és egymást taszigálják el a kulcslyuktól, hogy lássák: hogyan csinálja a két öreg. Mert a mocskos véleményük abban tökéletesen megegyezik, hogy tulajdonképpen ezért járnak ide havonta, mi másért, hiszen a kastélyban a nők és a férfiak el vannak különítve egymástól. Nem tudom miért, de én valahogy kelletlenül vettem tudomásul ezt az egészet, ismerek egy-két rátarti, gyagyás öreget, akik nyíltan, apróhirdetés útján forszírozzák a dolgot, vagyis magyarán egy negyvenöt-ötven éves egészséges asszonyt házasság és főleg miegyéb céljából, amire az „Áll még a jegenyei” sokat sejtető jelige utal, de Jancsi bácsi, mert én magamban így neveztem el a kisöreget, nem látszott ilyennek. Ismerni egy ember, bacsa, aki még hetvenévesen is elverni a szög, suttogta nyálazva Pánalbert a sötét folyosón, amikor egy ízben engem is fölcsaltak az emeletre leselkedni, ami teljesen értelmetlen volt, hiszen a Szerelmesek szobájában nem égett a villany. De ezeknek mindegy, elég mocskos a fantáziájuk ahhoz, hogy a legnagyobb csönd ellenére is szuszogást, ágynyikorgást véljenek kihallani a kilencesből, Nem vagyok valami nyavalygós típus ezt eddig is tapasztalhatta, de úgy éreztem, hogy valami mocskos, rendkívül alantas dolgot művelünk a két öreggel szemben, gondolatban valahogy rögtön a pártjukra kellett állnom, s a leselkedőket ott helyben el is sziszegtem mindenféle perverz disznóknak, és őszintén meglepett, hogy Alinó, aki, mondom, a legrendesebb tag az egész brancsban, noha piszokul fölényes és cinikus, igazat adott nekem. Ugrattak is aztán engem a Szerelmesek miatt éppen eleget, de én már nem törődtem evvel, az én szememben akaratlanul is nagyra nőtt a két kisöreg, főleg azért mert a világ legtermészetesebb dolgaként vállalták szánalmas öregségüket, a törödöttségüket, szerelmes összetartozásukat, egyszóval azt, ahogy kinéztek, egymás kezét szorongatva a pálma egyen például, a termálfürdőben, vagy mit tudom én. Előttük természetesen nem mutattam, hogy valójában mit is gondolok róluk, hogy teljesen megfordul bennem a borjú, hogy időnként egy-egy csokor virágot is viszek a dohos szagú kilencesbe, az üresen ásítoző vázába, hogy én csempésztem át az egyik villanyradiátort a nyolcasból, amikor idejekorán beköszöntött a tél, s ennek fejébe persze tűrnöm kellettt, hogy Fröccsös Joli megmarkolásszon. Mindennek, mondom, a legkisebb jelét se mutattam, amúgy se vagyok valami számító természet, ám a két öregnek olyan szíve volt, mint a legérzékenyebb szeizmográf, a Richter-skála szerinti nulla-nullát is jelezte volna, nemhogy ezt, s Pánalbert nem győzte kiforgatni zsebeimet a csapban. Végül már én is furcsállottam az egészet, mondogattam is magamban, hogy mi közöm ehhez a két muris öreghez, szédítjük egymást vagy mi, netán e rohadt, képmutató világ ellen harcolok általuk úgy, hogy nem is tudatosítom. Minek tagadnám, számtalanszor elfogott a kétely, hogy nem őszintén csinálom az egészet, csak azért álltam a pártjukra, mert nem sajnálják a jattot, meg mert a többiek kiröhögik őket, öreges szenilitásnak, gyagyaságnak tartják nevetséges kapcsolatukat, képtelen szerelmüket. Értse meg, azért kell ilyenekre gondolnom, mert alapos gyanúm támadt, hogy tulajdonképpen egy fiksz pont lettem az elfuserált életükben, az én gyakorló időmhöz igazították például a „rokonlátogatásaikat” is, olyan bizalmasan ügyelték a pálma egyről minden mozdulatomat, minden szemrebbenésemet, mintha legalábbis édes gyermekük lettem volna. Az volt az egészben az érdekes, hogy ez ellen még csak nem is védekezhettem, néha annyira rajtam felejtették vizenyős, vén tekintetüket, hogy tisztán éreztem: tulajdonképpen már nem is engem látnak, hanem egy sereg virgonc, életrevaló fiatal fiút és lányt, közülük néhány vérük szerinti, sok-sok unokakorú apróságot, rózsaszínű húslabdacsot, sok-sok eleven színt és illatot; érti, állandóan az volt az érzésem, mintha az elvetélt lehetőségeiket vennék számba rajtam. Szóval idáig jutottam velük,