Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - FIGYELŐ - (gágyor, mészáros l.): Tollhegyen
tisztázásában, nem bizonyul-e a jövőben hátránynak, kerékkötőnek. Chudoba új regénye nem ad ezekre a kérdésekre egyértelmű feleletet. A pukaneci elszigeteltség megadja a befelé fordulás lehetőségét, meditálásra késztetheti az írót, ám ugyanakkor szűkíti is látókörét. A Cyranőban ez a látókör tág maradt, nem kellett az író képzeletének a múltba csaponganía. Chudoba a kötet valamennyi novellájában jól gazdálkodott fiatalsága emlékeivel, megtanulta azt a lényegeset, hogy a torlódó eseményekből mindig a korra jellemzőt kell kiemelni. Meg tudta mindenütt jellegzetesen ragadni a társadalmi hátteret is, publicisztikai magyarázkodások nélkül és tetteit az idővel összhangba hozni. Ismertetésemet egy idézettel folytatom: „Az Egy nyár a szeplős szűzzel című kisregény hőse egy romantikus tanító, aki de- tektívregénybe is beillő bonyodalom központjába kerül egy váratlan telefonismeretség révén. A tanító és beszélgető partnere, a szeplős lány között különös lelki kapcsolat alakul ki, de személyesen sohasem ismerik meg egymást.” Ezek után bizonyára felesleges, hogy a kétszázoldalas kisregény cselekményét taglaljam. A kötet füljegyzetéből vett idézet pregnánsan fejezi ki két főhősének érzelmi világát. Köztudott, hogy a novella a próza legnehezebb műfaja. Kiragadni az események sokaságából a legjellemzőbbet, hősét pedig szinte szobrászként egy tömbből kifaragni. A regénynek a teljességet kell éreztetni, ami könnyebb feladat, mert írója akár tíz- felől is megközelítheti mondandója anyagát, tízfelől gyúrhatja, magyarázgathat, belső monológokkal élhet. Nem érdektelen, hogy Chudoba a nehéz feladattal jobban tudott megbirkózni, mint a könnyebbel. Ettől eltekintve a regény a művészi megformálás és az artisztikum szempontjából alig marad alatta a Cyrano színvonalának. Kopasz Csilla fordítása költői ihletésű, az eredeti művel teljesen egyenértékű. TOLLHEGYEN Ünnepi műsor és ünneprontás El tudná-e képzelni a kedves olvasó a következőket? Cifrán hímzett díszpárnákon Petőfi, Kossuth, az aradi vértanúk, Bartók és Kodály pamutgombolyaggal játszanak önfeledten? Ha nem, segítek. Pontosabban nem is én, hanem a pesti TV március tizenötödikéi ünnepi műsora. Előre kell bocsátanom, hogy nem a „simán rossz” műsorokkal van bajom. Azok ellen mindig van orvosság, vevőkészüléket tervező mérnökök zsenialitása jóvoltából minden készülék kikapcsolható, s így nem okvetlen szükséges drasztikusabb módszerekhez folyamodni. Csak a gombot kell benyomni, régebbi típusú készülékeken elfordítani, de ezek esetleges meghibásodása esetén még mindig kéznél van az elektromos csatlakozó. Sokkal rosszabb a helyzet az alább megrótt műsortípusnál, ahol felváltva következik a jó is, rossz is. Mintha az a szerkesztési elv érvényesülne, hogy aki a rosszat kibírja, az érdemli meg csak a jót. Idézzük föl a műsort: Szavaltak benne jó verseket, cikk- és beszédrészletek hangzottak el, de úgy olvasták őket, mintha a színészek nem is a TV, hanem rádió stúdiában álltak volna. A papírról föl-fölkapott tekintet után félő volt, hogy a felolvasó színész esetleg eltéveszti a sort, ha túl sokat kapkodja a fejét. Aztán táncoltak a műsorban palotást is, csuda magyarosan, urasan a kuttyafájját! Tévedés ne essék, a műsor szerkesztői nem ellenpontnak szánták. Ugyanúgy nem ez volt a célja a kávéházi csárdásoknak sem. Bartók optimizmusa, mely szerint az ilyenfajta muzsikát minél többet játsszák, annál hamarább megúnja a nép, úgy hat, mint az utópia. Ennyi zenei félrefogalmazás után már a paraszttánc sem hatott felüdítően. Mindez pedig egy olyan parasztházbelső- ben zajlott, amely csak úgy recsegett a
