Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, V. Rész)
BERECK JÓZSEF Öregem, az utolsó (V.) Egyre fogyott lépteim hossza. Göcsörtös szőlőkarókba kapaszkodva már-már teljesen megálltára. Valami nagy-nagy lehetőség mámorító, kábító illata lengett körül. Nem törekedtem a meghatározásra, de azért éreztem, hogy csak meg kell állnom, végérvényesen, s nyomban biztos vágányra kerülök. Egy olyan sokak által óhajtott vágányra, amely biztonságosan, célratörőn vezet majd a felnőtt élet bonyolult útjain. Csak bátorság, suttogtam megsemmisülten, s két szőlőkaró-sorfal közé buktam. A dús levelű tőkék hűvös alja egy szempillantás alatt kijózanított. Felpattantam; öregem már a présházba vezető lépcsőknél tartott. Ojra rohanni kezdtem. Kárörven- dően recsegő, görcsös szőlőkarók vetették magukat elém; a gondosan felkötött tőkék kibomlottak, és izmos indáikkal utánam kapkodtak. De ekkor már nem tudott feltartóztatni semmi... öregem a présház ajtajában állt, amikor meghallotta hangos csörtetésemet. Egy pillanatra megtorpant, de nem fordult vissza. Olyan volt, mintha hajlott hátának egész felületével fülelt volna. Lefékeztem. A lendület még néhány lépéssel tovább vitt, aztán végképp mozdulatlanná merevedtem. Valahol a gyomromban nagy légüres tér keletkezett, ahol a megfogott mozdulat vergődött piros és kék dobogással. Az egyre erősödő dobpergésben öregem lassan visszafordult, és rám emelte vizenyőskék, gyér pililájú szemét. Ártalanul csodálkozó pllantása kitárulkozott arcom láttán egy másodpercre visszahőkölt, de nem tért ki a sorsdöntő összecsapás elől. Tudtam, hogy tekintetünk találkozásának pillanatában mindent megértett. A présház mögül Mara lépett elő. Sötét szemének egyetlen villanásával felmérte a helyzetet, majd fájdalmas megdöbbenésében és tehetetlenségében néma szoborként állt meg a fal tövében. Minden megmerevedett körülöttünk, mint a tó fodros tükre, ha váratlanul jégbe der- meszti a fagy, s mi csak álltunk, magányosan, tehetetlenül, egymás mérhetetlen sajnálatában, kifejezhetetlen szeretetében és gyűlöletében, időtlen vonzásában és taszításában. Öregem mordult bele elsőnek a fagyosan zúgó csöndbe. — Csak egy sikló!... — mondta, s maga elé emelte az állat hosszú, kötélvastagságú, ernyedten csüngő testét. — Csak egy sikló ... — nyöszörögtem alig hallhatóan. — Hallod, Tomi! — kiáltotta felszabadultan Mara. — Csak egy nyavalyás sikló! — Kaszálás közben véletlenül lenyisszantottam a fejét... — magyarázta öregem kényszeredetten, ügyetlenül mosolyogva. Mara rögtön a segítségére sietett. Ráhangolódott Öregem erőltetett nevetésére, s egyre nyíltabban, egyre hangosabban kacagott. Esetlen, táncos léptekkel hozzám sietett, erős kezével megmarkolta a vállamat, forró párát lehelt az arcomba, s addig rázott, amíg a kényszerű nevetés apró cseppekben ki nem pergett a számon. — Csak egy sikló! — Csak egy rohadt sikló!... — Csak egy szaros kis siklócska! — kiabáltuk felszabadultan, egymás szavába vágva, s fel-felhajítottuk a levegőbe a kimúlt állat vékony, ernyedten csavarodó testét, immár
