Irodalmi Szemle, 1977
1977/2 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, V. Rész)
hármasban nevetve egymáshoz verődtünk, mint csengő-bongó harangok, előre-hátia bukva hasunkat és combunkat csapkodtuk az egyre féktelenebb és harsányabb kacagástól, kicsorduló könnyeinket törölgettük, s a végén már egyáltalán nem lehetett megállapítani, hogy sírunk-e vagy kacagunk, egyre eszelősebben és vadabbul, mert eggyé váltunk az éppen kitörő hatalmas zivatarral, amely kegyelmet nem ismerve mindent, mindent lesöpört a hegyről... Plusz egy nap 1 Nem tudtam elaludni. Puha, bágyasztó páraként körüllengett ugyan az álom, de sehogy se tudott a hatalmába keríteni. Tisztán hallottam, ahogy a félkarú éjjeliőr a tizediket, ti-zen-e-gye-di-ket, majd a ti.. .zen .. .két... te ... di... két is rákondítja kalapácsával az állami gazdaság udvarán függő méternyi vasúti sínre. Este anyám meglehetősen korán ágyba kényszerített. Amikor bejött a szobámba, már ő is hálóingben volt; leeresztett kócos hajával, fáradt tekintetével olyannak láttam, mint egy lompos, álmos anyamedvét. — Elnyűtt, öregedő arcán olcsó regeneráló krém csillogott. Kezében egy Jókai-könyvet szorongatva járta körül az ágyamat, majd nehézkes mozdulatokkal lekuporodott az éjjeliszekrény melletti zsámolyra. — Istenem, szegény papa... — mondta váratlanul, mélyen felsóhajtva. A könyvet térde közé szorította, felsőtestét lágyan ingatni kezdte, s lélektelenül meredt a szoba egyik homályos szögletébe. — Rosszul kented szét magadon a krémet! — mondtam egy kicsit ingerülten. Az orrtöve mélyedésében fehérlő krémcsík is bosszantott, de legfőképp az, hogy az utóbbi napokban szokatlanul gyakran sóhajtozott öregapám után. A förtelmes vihart követő napon szirénázó mentőató vitt Pécsre, a Mecsek oldalára szerényen meghúzódó Mária-kórházba. Mindezt persze később tudtam meg Marától, aki hetekig egy elrugdalhatatlan kutya hűségével vigyázta gyógyulásomat. A válságos napok után, amikor már kibontakozott tekintetem előtt a régi kórház fehér, orvosság- szagú világa, tisztán éreztem homlokomon, arcomon érdes, nagy tenyerének reszelő* simítását. Sokáig csak a kezével jelezte ottlétét; ha keresésére indultam erőtlen pillantásommal, elhúzódott, kiment a szobából, nehogy beszédre-erőlködésre késztessen jelenlétével. Később aggasztó állapotom szemmel látható javulása után megbátorodott, s bizonyára jókedvre, életre akart deríteni, amikor fokozatosan elmondta, hogyan kezdődött velem a kálvária. Az első villámlások fényénél úgy összementem, mint a colstok. Váratlanul érte őket a dolog, először nem gyanakodtak semmire, azt hitték, a nagy ugrándozás közben valamiben megbotlottam és elvágódtam, de amikor látták, hogy a nagy szemekben eleredő zápor ellenére is mozdulatlanul fekszem a fűben, észbe kaptak, é- becipeltek a présházba. Lefektettek a pokrócokkal letakart priccsre, gyertyát gyújtottak a vihar okozta hirtelen sötétségben, vizet locsoltak az arcomba, erős pálinkát csurdí- tottak félig kinyílt számba, a szívem tájékát nyomogatták, de nem segített. Mara későbbi állítása szerint nem voltam kifejezetten ájult, csak a szememet zárta össze valamiféle erős fejgörcs; testemen sem érezték az eszméletlenség holt súlyát, miközben bevittek, noha a legkisebb mozdulatra is képtelen voltam. Bent, a dohos présházban öregemen vénasszonyos félelem tört ki. Bütykös öklei tördelve, tehetetlenségében a priccset kerülgette, s hangosan siránkozott: — Te jóságos isten, hát mi lett veled, fiam, csak nem gondoltad azt, hogy tényleg... hallod, fiacskám, fiacskám, térj már magadhoz, mi lelt egyszeriben, azt sem tudom, mit csináljak, — jajveszékelte kétségbeesetten. Mara, azonban nem vesztette el lélekjelenlétét, gyorsan gumicsizmába lépett, esőkabátot borított a fejére, s kiszaladt az esőbe. A vihar már átvonult a hegyen; alig karnyújtásnyira tépett felhőfoszlányok húztak a völgybe, de a hegy orma fölött már derengeni kezdett az ég. Mara, ahogy mondta, egy percig sem tétovázott, visszarohant a présházba, kétségbeesett Öregemnek egy határozott fejmozdulattal jelezte, hogy indulás! Amikor erős karjába kapott, egy pillanatra arra gondolt, lám, hosszú vagyok, de olyan könnyű, mint a pehely, biztosan madárcsontú, s a sáros agyagon meg-megcsúszva elindult velem le, a még vihar bori-
