Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről

S itt kell megjegyeznünk, mennyire fontos eleme Bereck indulásának, de a fiatal költők verseinek is a szeretet. Az egyetlen Önámítást kivéve — amely helyszínével, kulisszáival és egyetlen hősével, de helyzetével is Duba- vagy Gál-novella is lehetne, tehát Berecknél rendhagyó és kivételes — minden elbeszélésének elemeit erős kohézióval markolja össze ez a szolidáris és közösségi érzés. Bereck nagy kedvvel rajzol meg rendhagyó dolgokat, furcsaságokat, rejtélyes múltú embereket és tényeket: Aladárt, a vak szódást; Esztert, aki mindennap menetrendszerű pontossággal és némán kiül ugyanarra a helyre; Joa bácsit; az öreget, aki rájön, hogy nem ismeri a méz ízét, és így is hal meg; a titokzatos fiatal munkást, aki leüti a májusfára akasztott pezsgősüveget. S bár furcsák, titokzatosak, és a múltjukat gondosan táplált homály fedi, s ezért egy kicsit félelmetesek is, Bereck mégis szereti őket, örül neki, velük érez. Az ember sokszor zavarba is jön, ha próbálja meghatározni egy-egy Bereck- novella lényegét; nem is igen sikerülhet, mert sok történetének csak nehezen megfogható hangulata van, s éppen ebben a hangulatban fejeződik ki a részvét, a szeretet.

— Bereck hősei cselekvő, küzdő, a harcból nem kifaroló, hanem a kihívást elfogadó emberek. Kivétel megint csak az Önámítás furcsa figurája. Pozitív ellenpélda viszont a Türelem „én”-alakja, aki kivonult ugyan a falu új termelő közösségéből, s fölült egy kotrógépre, hogy immár hetedik esztendeje fejtse vele a tőzeget, valahogyan mégis marad, kitart és békében él önmagával, tehát némi joggal boldognak is mondható, bár állandóan ott vibrál benne valami nyugtalanság: „Aki azt hiszi, hogy csak a bizonytalanságtól való félelem szerettette meg velem mostani munkámat, az téved. Mondtam már: ha nem lesz több tőzegre szükség, elmegyek. Akkor elmegyek, de nem lesz számomra mindegy.” — Az ezt negatív irányból erősítő képsor az áttelepülőké, azoké, akik örökre elhagyják az ősi közösséget, először is lélekben és erkölcseikben. Pozitív irányból az apa példája bizonyít, aki tíz-tizenöt évig tartogat egy pontos rendeltetésű fadarabot, majd annyi év után előveszi, ekeszarv fogantyújává faragja, fölteszi a rég funkciótlan lófogatú ekére, titkon kipróbálja, és másnap meghal. — Arcok villannak, futó hazalátogatóké, akiket kényszer, sors, választás kiszakított: Misic, a Markó-lány, Kató, s ez is fontos fordulat: Dubánál, Gálnál, Tőzsérnél, Cselényinél, Zs. Nagy Lajosnál a hazalátogatók szemével az otthon maradottakat látjuk, Berecknél viszont ők, az otthoniak nézik a hazalátogatót.

A Gál- és (amint az egy korábbi, másfél éves, még közöletlen elemzésem során kiderült) a Duba-hősök már passzívan járnak-kelnek a tájban, nincs vele tervük, nem kívánnak hatni rá, alakítani rajta, a gyermekkori dűlők változásai megrettentik őket: a táj arcváltozásaiban a mélyen csak a múltjukat élő hősök öntudatlanul is a halált élik át; a Gál-hősök, akár a Duba-hősök is, alkatilag tragikusak, de harc, a harc lehetősége, ellenfelek híján kénytelenek megrekedni valami boldogtalan féltragikai állapotban, amelyet Tőzsér már az 1958-as Férfikorban pontosan megfogalmazott: „Huszonkét éve adom a hőst itt, játszok a sorssal szembeköpősdit”, s amelynek egészen pontos, az egyénin túlmutató nemzedéki érvénye csak most, a harmadik kirajzás első eredményei által lett egészen világossá. Ezzel szemben a Bereck-hősök, s a nemzedék költői is, tervezik és alakítják a tájat, s minden halál fölött valami dionüszoszi életöröm, a harc, a győzelem, az összetartozás jóízű, csöndes öröme — boldogsága? —■ lebeg.

Ez persze nem értékítélet kíván lenni, nem dicsérete az egyiknek és elmarasztalása a másiknak. Éppen azért próbáltuk fölvázolni a két szerző — egy kicsit a két nemzedék — történelmi tapasztalatainak különbségeit, hogy ezzel írásaik objektív hitelét

— realizmusát — bizonyítsuk. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni szeretném, hogy sem Berecket, sem Gált nem tartom még teljesen kiforrott prózaírónak: itt első kötetről, amott még mindig heterogén irányú harmadik kötetről van szó. Mint jelenség azonban, mint egy társadalmi fejlődés két szakaszának kifejezője rendkívül tanulságosnak bizonyult és fog is még bizonyulni, s ha munkásságukat a fenti módszerrel, illetve azt tovább finomítva és másokra is kiterjesztve vizsgáljuk majd, kiderül, hogy önismeretünk rendkívül érzékeny és pontosnak látszó mérőműszere az irodalom.

A kivonultak nemzedékében Zs. Nagy Lajos prózája némileg rendhagyó jelenség. Rendhagyó, mert ahogyan Bereck az egyik póluson, ő ugyanúgy a másikon kívül áll a középnemzedék viszonyrendszerén, s bár több fontos versében — Üzenet a barlang