Irodalmi Szemle, 1976

1976/1 - FIGYELŐ - Koncsol László: Tizenkét hónap tíz könyvéről

bői, Rózáb — mítoszi képekben fejezte ki nemzedékére is jellemző látomásait, mégis, az Emberke, küzdj! sikerültebb groteszkjeiben egészen más gondolatkörben mozog.

Mintha a groteszkek hőse talált volna magának egyfajta új közönséget — nevezzük ezt a kisemberek, a státusz nélküliek táborának, és elszántan, sőt, ha kell dühösen szolidáris velük, annyira, hogy ilyenkor az iróniája is ki-kihagy, s szinte csak a fog- csikorgatását halljuk, mint a Felháborodtam című nyílt levélben, ahol a hivatásához méltatlanul viselkedő, durva és pökhendi orvost leckézteti. S ez a hős nemcsak itt, hanem minden más esetben akkor jön ki a sodrából, ha hivatásához méltatlan, ostoba, pökhendi, durva, gonosz vagy dilettáns státuszbélivel találja magát szemben. Valahol, valamiképpen mindenki státuszbéli, persze, mint a kalauznő, aki a villamosban szörnyeteg, a kávéházi asztalkánál angyal, mint a járomszöggyár nevű intézmény elgyötört, majd a machiavellizmus útjára lépő s így státuszhoz jutó hőse, a státusz Zs. Nagy Lajos-i szimbólumaival vagy emblémáival: titkárnővel és szeretővel boldog közösségben.

A kisemberi attitűd talán legszebb .eszközeiben is legtisztább darabja az Emberke, küzdj! című karcolat. „A fiam tizenegy hónapos, s még nem tud járni. Négykézláb közlekedik, mint hajdani ősei, fürgén mászik az asztalok és székek lábai közt, nagy ívben kerüli ki a kályhát, ahol a múltkor megégette a könyökét, a varrógépet, mely egyszer már becsípte az ujját. Egy pillanatra megáll az íróasztalom előtt, és rám néz. Tekintetében mély sajnálkozás és unalom. A sajnálkozás természetesen nekem szól, mivel nem játszhatom vele. Látom rajta, hogy legszívesebben kiszökne a szobából. El is indul az ajtó felé...” — A legtisztább kisemberi helyzet, a szó legszorosabb értelmében, körülötte kályha, varrógép, íróasztal és főleg majd a zárt ajtók csupa- csupa státusz, szolgáló és fenyegető hatalmasság. Az apró hős megküzd az ajtóval, s minden veszteségen és sebesülésen át nyílásra — funkciójának betöltésére — kényszeríti. Ú-ú-úff! — hallom most olyan hangon, hogy menten felkapom a fejem. Az ajtó tárva. Attila a küszöbön ül, és teli torokból üvölti: — Ü-ú-úff! — Ilyen diadalmas arccal ülhetett lován Attila király Róma főkapuja előtt, midőn a pápától átvette az „örök város” kulcsait...” Az apának Madách-Lucifer csodálkozó szavai jutnak eszébe: „S e sok próbára mégis azt hiszed, / Hogy új küzdésed nem lesz hasztalan? / S célt érsz? Valóban e megtörhetetlen / Gyermekkedély csak emberé lehet”. Attila pedig közben átszalad a föltárult konyhán, s „vörös homlokkal és kisírt szemmel dörömböl az előszobaajtón”. — Vagyis a hős harcol, cselekszik, funkciójának betöltésére szorítja egyelőre a tárgyakat, később — remélhetjük — az embereket is, a borbélyig, a pincérig, a bemondónőig, akiket apja elől- vagy oldalnézetből mélységes aggodalommal figyel, mert nem teszik, s főleg nem jól teszik ezt, amit tenniük kellene. ,

Itt, ahol a hősök a cselekvés és nem-cselekvés, a jól vagy rosszul betöltött életszerep, a státuszon belüli vagy kívüli helyzet alternatíváit élik, ahol tehát nem a létet, hanem a társadalmat — a társaságot, a közösséget — élik, Zs. Nagy Lajos hőseinek világát is belengi valami dionüszoszi mámor és szeretet. Úgy látszik, csak az átmeneti, s két lelkű hősök boldogtalanok. Perdöntő érvénnyel a Kár volna még meghalni című karcolat beszél erről. „Pontosan velem szemben: Makó Pista bácsi. Mellette az apám. Ömellette... soroljam? Az asztal körül mindenki gyászol valakit. Makó Pista bácsi a fiát és a feleségét. Apám a kisebbik fiát. Mindenki valakit: Mert ysa pur es chomuv uogmuc. A harmadik pohár bor után Pista bácsi mégis így kezdi a nótát: — Kár volna még meghalni. Szép a rózsám itt hagyni... — És vele énekli apám, anyám, minden rokonom és minden ismerősöm, gyászolók és azok, akik majd csak ezután fognak gyászolni, vele énekli az egész vendégsereg: — Kár volna még meghalni... a zsélyi kis gyöngyvirágos, tulipános temetőbe nyugodni”.

Ez a dionüszoszi lélek, ez a boldog boldogtalanság ott válik abszolúttá, ahol a hős valami delíríumban, súlytalanságban, tények és helyzetek között, ott és nem ott, akkor és nem akkor, egy szüntelenül elpergő valóságban, mint a Vigília című groteszk novella hőse — nirvánában, fölszívódva, szabadon együtt sodródva, pörögve és ellebegve társakkal, nőkkel, férfiakkal bukdácsol a mámor stációi között. De ez már a tudaton túli hősök világa is, sőt, az életből kilépőké, mint a Majmok a kirakatban Salamon mérnöke, a Hideg szél fúj Rózsija, mint a Mit ugrálsz, Jónás címadó hőse, ki azért, ki így, ki úgy, sajnos nem egyenletes művészi színvonalon, ezért nem azonos meggyőző erővel.

(A befejező részt következő számunkban közöljük.)