Irodalmi Szemle, 1976
1976/9 - Bereck József: Öregem, az utolsó — II.
Bereck József öregem, az utolsó nu 3 Öreganyám, a töpörödött, mégis hallatlanul szívós, energikus, fekete öregasszony legutóbbi vakációm alkalmával rendszerint azzal elégítette ki reggelenti tejeskávé- igényemet, hogy zsörtölődő lamentálásba kezdett: — Áááá, kávé, kávé! Itt bor van! Igyál bort, hiszen nem vagy már gyerek! Nevetve Marának is elmondtam az esetet, de meglepődve láttam, hogy elkomolyodik, hátat fordít, és pityeregni kezd. Nem kapcsoltam rögtön, mi a franc van vele, de aztán rájöttem, és nyomban fölment bennem a higany: hát mi az istennek van annyira oda?! Ivott az öreganyám, mint a gödény. Na és?! Nyilván megvolt rá az oka... Amúgy is tudta mindenki. A szemközt lakó rokkant vasutassal főzte a pálinkát, cefréből, gyümölcshulladékból. A vasutas mankóval járt, mert valamikor lenyisszantotta egyik lábfejét a vonat. Sokszor elképzeltem őt öreganyámmal, ahogy a pálinkafőző katlan körül szorgoskodnak, s ízlelgetik, szagolgatják: nem kozmált-e le a főzet. Ott, a féllábú vasutas fészerében, tulajdonképpen „munka” közben végzett öreganyámmal az agyvérzés. Mara kitartóan pityergett... Megsajnáltam. Mindig megsajnálom azt, akit egy kicsit süsünek tartanak, s ;M ráadásul pityereg. Nincs szörnyűbb látvány, mint amikor egy félnótás sír. Erre fantasztikusan érzékeny vagyok. Odamentem hozzá, és engesztelően átkaroltam. Erre hangosan elbőgte magát. Nagyon szerethette az öreganyámat. A lakosságcsere idején még csak gyereklány volt, és nem tudta megérteni, az istennek sem tudták vele megértetni, hogy öregemmel új tulajdonosa lett a háznak, a portának, ahol élt és nevelkedett. Amúgy is nehezen kezelhető gyerek volt; egyszerűen nem bírtak vele. Amikor fiatal szülei már mindent összecsomagoltak, hogy — ha kelletlenül is —■ átengedjék a házat Öregemnek, s hogy Szabadkára vagy hová költözzenek, egyszerűen bevette magát a kert mögötti naspolyacserjésbe, s az istennek sem volt hajlandó előjönni. Apja, a nagydarab szerb, tehetetlenül dühöngött a tüskés bokrok mellett, kilátásba helyezte Marának, hogy szíjat hasít a hátából, ha nem jön ki, ami ugye hülyeség, mert az ilyesmiről csak akkor lehetett volna szó, ha Mara kijön. De nem jött ki; a teherautók sofőrjei meg türelmetlenkedtek, hogy menjenek már, vagy mi lesz ... Ekkor mondta neki öreganyám, hogy menjenek csak nyugodtan, majd kijön, ha megéhezik, s aztán eljönnek érte. Ö addig majd gondoskodik róla. Öreganyám egyébként ilyen volt: élete legnagyobb meghurcoltatásai közepette is szentül hitte, hogy az emberek jók, ez csak néhány kivételnek nem sikerül, s hogy a világ fejreálltan is elviselhető... A szerbek végül is elindultak, de többé nem jöttek vissza a lányért. Mara egy hétig a naspolyacserjésben tanyázott. Éjszakára ugyan előjött, Öregem megfigyelte az ablakból, hogy úgy mászkál az udvaron, mint valami holdkóros, de nappalra mindig visszahúzódott búvóhelyére. Aztán győzött az éhség. így maradt Mara a nagyszüleimnél, akik mire megismerték a hivatalokat, hogy esetleg törvényes úton juttassák vissza szüleihez, annyira megkedvelték a vadóc lányt.
