Irodalmi Szemle, 1976
1976/8 - Bereck József: Öregem, az utolsó — I.
elérzékenyülés; sem a koszorú, sem a könnyek nem passzoltak volna a meleg nyári este és a hűvös, vízpadszagú sváb konyha hangulatába. 3 Azt azonban feltételenül el szerettem volna mondani Öregemnek, hogy néhány hónappal ezelőtt éppen a kapuból néztük, ahogy Szerdahelyről hosszú, csillogó fekete autón hazahozták Tériké holttestét (Nagy Ernő második lányát, ugye, hallottam, anyád már elmondta, mondaná öregem; micsoda szép nő volt, négy évig járt utána a balázsfai hadnagy, míg feleségül vette, mondanám én, sokszor meglestük őket, mikor esténként a kapuban csókolóztak, mondanám tovább, az öregasszonyok megálltak az utcán, mindenki őket nézte, ha karonfogva, lépéseiket egymáséhoz igazítva, vasárnap a templomba mentek, magyaráz- gatnám; nem emlékszem rá, hiszen akkoriban még kis fruska lehetett, mondaná öregem, megverte az isten Nagy Ernőt, nem tudod, fiam, hogyan szerezte ő a kocsmáját, gyalázatosan kisemmizte Gézát és Boldizsárt az apai jussból, révedezne vissza a régi, de nem elfelejtett időkre Öregem; belehalt a szülésbe, de a kisgyerek megmaradt, folytatnám, óriási tömeg volt a temetésén, a hadnagy a koporsóra borulva sírt, a gyászoló tömegben meg néhányan azt találgatták, ki lesz a következő felesége, mondanám én; mind a két szép lánya oda lett Nagy Ernőnek, mert elkapatta magát, régi bűneire nem is akart gondolni, mondaná Öregem, az első, a derék, csudaszép Olga még akkor, amikor te meg sem születtél, magyarázgatná, mert jegyezd meg fiam, az isten sokáig tűr, nagyon sokáig, de nem fele ft, mondaná összegezésképpen) néhány perc alatt összeszaladt az egész falu, suttogóra fogott rémület és értetlenség dobolt a levegőben, a kéztördelő asszonyok ráncos ajkán, amikor biciklijén közéjük hajtott a postás. Egy apróra összehajtogatott táviratot nyújtott át anyámnak: öreganyám halálhírét. Az a nap így sose kopik ki az emlékezetemből, s érthetően: nemcsak Tériké miatt, aki a környék legszebb lánya, legkedvesebb fiatalasszonya volt. Anyám rögtön feketébe öltözött, és elutazott a temetésre. Már akkor sejtettem, néhány hónap múlva nem ismétli meg az utat, hogy engem elkísérjen a szokásos nyári vakációra. Nem volt nehéz megérteni, hogy viszolygott az újabb utazás gondolatából, hiszen ebben nemcsak az édesanyja elvesztése játszott közre. Nem érvelt vele, érthetően, de azért tudtam, hogy inkább emiatt nem utazik. Néhány évvel ezelőtt, a gyomorműtétje alkalmával a sebész valamit megsérthetett a belsőjében, mert azóta valahogy nem ura a vizeletének. Még mindig szépnek, fiatalnak tartotta magát, anyagi helyzetünk a szövetkezet jobb gazdálkodásával végre megváltozott, újra úgy öltözködhetett, mint lánykorában, így érthetően óriási bosszúságot okozott neki a sokaknál a korral járó, de az ő esetében feltétlenül művi eredetű nyavalya. Ha ehhez még hozzászámítom a változó korral — előttem persze ezt sem említette, de nyilvánvalóan a klimaxot szenvedte — járó érzékenységet, gyakori ingerültséget, nemcsak hogy megértettem őt, hanem kifejezetten sajnáltam is. A vakációról azonban semmi szín alatt nem akartam lemondani. Annál inkább nem, mert drága jó szüleim a hosszú utazást illető kicsinyes aggályoskodásukkal sértőn bizonyították, hogy még mindig szaros gyereknek tartanak. Számomra meglepően sokat vitatkoztak a kérdésen: elengedjenek-e egyedül, vagy sem. Néha, esténként, én is beszálltam egy-egy rögtönzött vitába. Döntőbírói szándékkal, természetesen, ha már annyira gyámoltalanok. — Stefi nénihez is elmentem már, teljesen egyedül — mondtam magabiztosan. — Bruntál mellé, egy isten háta mögötti hegyi falucskába. Ti bezzeg nem mertetek vállalkozni rá! Mindketten szinkronban ágáltak ellenem: — Jaaa, Bruntál, Bruntál... Az itt van, de külföldre utazni mégiscsak más! — Más, más, tudom, nagyon jól tudom! — érveltem gúnyosan. — Főleg Magyar- országra! Mert ott mindenki magyarul beszél, minden jelzés, tájékoztatás magyarul van kiírva ... Apámon fogtak az érveim, vagy tán valami más, mindenesetre hajlott rá: a fenébe, hát utazzak egyedül. De Ilyenkor anyám fölcsattant:
