Irodalmi Szemle, 1976
1976/8 - Bereck József: Öregem, az utolsó — I.
— Mert te ilyen felelőtlen voltál mindig! Hagynád, hogy a fiad egyedül vágjon neki egy ezer kilométeres útnak! El tudod te egyáltalán képzelni, milyen messze van ide Baranya? Mélák apám ilyenkor mindig eresztett valamit tartásán, pedig nagyon is el tudta képzelni az anyám által csúnyán eltúlzott távolságot, hiszen nemegyszer megfordult — főleg az ötvenes évek elején — anyai nagyszüleimnél. Általában azzal zártam le egy-egy vitát, sértődötten, méltatlankodva persze, hogy maholnap kezembe nyomják azt a rohadt érettségi bizonyítványt, és hogy kialakulóban levő egyéniségem elleni vétségnek és bárgyú, tudatlan bábáskodásnak tartok minden szülői figyelmességet, ún. jóakaratot. Ilyenkor csak néztek rám nagy szemekkel, kérdezgették, hogy mindezt hol olvastam, néha még ki is nevettek, s tudom: távolról sem ellenkezhettek velem többé, amikor elfogytak az érveik; ezt azonban nem részleteztük. Azt viszont már végképpen nem titlthattam meg nekik, hogy értesítsék a pesti Ida nénit, aki feladata fontosságától túlfűtötten, tárt karokkal várt az Engels téren, vaníliás fagyit meg ilyen hülyeségeket akart venni, eljött velem a Keletibe, és felültetett a délre induló vonatra ... 4 — Azt beszélik, hogy Tangli Eszter tegnapelőtt átrepülte Milgrundban a vasúti töltést — szólalt meg váratlanul Mara, akinek közben valószínűleg elfogyott a türelme, előlépett a konyha félhomályos szögletéből, és félszegen-dacosan állt meg az asztal mellett. — Egy nagy lila lepkét kergetett a réten, s a magas vasúti töltés tövében csak széttárta a karját, így ni! — mutatta Mara —, s gyerünk a lepke után. Éppen olyan könnyen repült, mint a lepke. Ruhája és haja úgy lobogott, mint valami zászló... Kötekedő, sőt provokatív pillantással nézett bennünket. Főleg engem, úgy éreztem. Rögtön felvillant előttem a kép, amikor egy régi vakációm alkalmával rajtakapott bennünket. — Nógellné és Eichné ott kapáltak a János-lejtőn, és majd leültek a csodálkozástól. Amikor magukhoz tértek, négykézláb felkapaszkodtak a vasúti töltésre ... — hatásfo- kozóan elhallgatott egy kicsit —, de már sem a lepkét, sem Esztert nem látták. Pedig onnan egészen Palotabozsokig ellátni. Elhallgatott. Olyan mozdulatot tett, mintha ott akarna hagyni bennünket. Aztán mégis maradt. Szentül meg voltam győződve róla, hogy magában jól szórakozik rajtunk. Az arcát fürkésztem, a pillantását akartam elkapni, de erős drótkefepillái meg sem rezdültek; tekintete fölényesen, magabiztosan átívelt fölöttünk. Öregem olyan képet vágott, mintha mit sem hallott volna Mara meghökkentő kijelentéséből. — Elmosogatnám az edényt — mondta aztán a lány türelmetlenül, de már engedékenyebben. — Holnap a szőlőbe megyünk. Aztán meg te is lefeküdhetnél már... Megvetettem az ágyakat. Egyszeriben anyáskodva nézett rám, valószínűleg annak tudatában vagy kényszerében, hogy nincs már öreganyám, aki ezt-azt rám kényszerítsen. Öregem nehézkesen felállt, tűnődve a vízpadhoz csoszogott, nyakon ragadta vessző- fonású demizsonját, egy pillantra rám nézett, mintha bátorításra volna szüksége, aztán hajlott derékkal, válla közé húzott nyakkal kioldalgott a konyhából. Estére mindig nagyon megöregedett. Ezt már két éve is megfigyeltem nála. Újjászületés lehet számára minden reggel. Mire utána értem, már a magas tornác téglából kirakott lépcsőjén ült, térde közt az ügyes kis demizsonnal. A távoli Mandiga mögül feltápászkodó holdat nézte. Arca ősz borostáján mintha foszforeszkáló fény vibrált volna. Csendesen melléje guggoltam. Hát itt volnék, gondoltam felszabadultan, de rögtön visszaesett bennem a higany. Minden különösebb ok élkül, egyszeriben nagyon magányosnak éreztem magamat. Idegennek, főleg. Valami azt súgta, hogy egyedüli társaim a bátortalanul hunyorgó csillagok ... — Igyál te is, fiam — térített vissza a földre öregem kissé rekedtes, kopott hangja. Kezembe nyomta a demizsont.
