Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - HAGYOMÁNY - Fried István: A másik Jókai

történelem különböző korszakairól, melyeknek hitelességét a történetírás ugyan nem mindig támasztotta alá, de a látomás, az írói formálás átható voltát nehéz lenne tagadni.

Emellett az utóbbi időben, a Jókai kritikai kiadás sajtó alá rendezésekor bukkant irodalomtörténetünk számtalan olyan adatra, amely a Jókai-regények tárgyi hitelességét támasztja alá, az író lelkiismeretes forráshasználatára enged következtetni, egyszóval a tudatos művészt sejteti. Jókainak ez a vonása nem illik bele a róla alkotott összképbe.v De ezúttal egy másik babonával szeretnénk szembeszállni. Az öregkori Jókai műveit eddig jórészt egyértelműen hanyatló tendenciájúnak ábrázolta az irodalomtörténet, legfeljebb a Sárga rózsa realista remeklését, folklorisztikus hitelességét emelte ki. Ha a történeti regényekről van szó, többé-kevésbé elfogadjuk a közkeletű megállapítást. A valódi izgalmat az erőltetetten felcsigázott meseszövés váltja föl, az érdekes jellemeket a különcök légiója, a 'ielkes ábrázolást, együttérzést, szánalmat az erőtlen bölcselkedés, a kikényszerített figyelem.

Csakhogy az öreg Jókai — s ezt nem árt eléggé hangsúlyoznunk — egyre nagyobb figyelemmel fordul a jelen, a közéli múlt felé. Megérzi az idők változását, fölfigyel az újabb regényírói törekvésekre, elfogadja a kihívást. Ellátogat a hirtelen növekvőkapitalizálódó Pest külvárosaiba, fölfedezi a létminimum határán vergődők életét, rádöbbent az eddig oly hősinek ábrázolt köznemesség züllésére. Rémülten néz körül a világban: ez a háborúra készülő, fegyverkezési versenyben álló, a parlamenti szópárbajokba fúló, de a fontos ügyeket halogató, a nemzeti eszméket aljas önérdekkel bemocskoló világ már nem az ő világa, hiába lesi egy Berend Iván vagy Kárpáthy Zoltán eljöttét, a „kiskirályok” országává süllyedt e föld. Az obstrukciós-nemesi ellenállás balgatag őskultusza, a „régi dicsőség” visszája tükröződik egyre inkább Jókai műveiben, melyeknek mélabús befejező akkordjaként „Capitano” (ez az Orth Jánosról mintázott modern Robinson) kivonul a világból, óceántól körülvett szigetecskéjén kísérli meg művelni kis kertjét, legalább családja számára próbál békés rendét teremteni a politikai-nemzeti-erkölcsi zűrzavarban. Igaz, Jókai nem tudta néven nevezni a „zűrzavart”, de beszédeiben, egyes regényeiben ábrázolta. Más kérdés, hogy egyenletesen fölfelé ívelő, azaz „remek”-mű — valóban, az egy Sárga rózsát kivéve — nem sikerült. De regényeinek számtalan részlete vall arról, hogy ez az egyre inkább magára maradó, nemzetével, olvasóival — házassága miatt — családjával szembekerülő író előre érezte a XX. század nagy csapdáit. Nem félt a technikai tökéletesedéstől, csak attól, hogy a technika vívmányai (pl. az ichor!) rossz kezekbe kerülnek. Nem féltette nemzete jövőjét, csak attól, hogy a szerinte vezetésre termett réteg eljátssza a nagy lehetőségeket. Nem hitt abban, hogy az akkori nemzetiségek szembefordulhatnak a velük egy államtestben élő magyarsággal, de attól tartott, hogy a megbékélés lehetőségeinek kiaknázására a halogatás miatt már nem marad idő.

Jókai sok mindent tudott. Az Egy az Isten utószavában keserű szavakkal írt Klióról, a történelem múzsájáról. „Vulgivágább” mindegyik más múzsánál, más színben mutatja magát az angoloknak, megint másban a franciáknak. Egy 1881-es beszédéből idézek: „a nemzetek s különösen azok jáklyavivője, az irodalom, folytonosan a nemzeti féltékenységet s egyik nemzetnek a másik ellen való ingerültségét szítja — s ezt teszi Európa^ mindenféle nemzete, mindenféle irodalma.” 1882-ben pedig így szólt: „az embernek az emberrel jó együttélésben és honfiúi barátságban kell lennie, akármiig nyelven beszél is az; (...) a magáét kultiválni, a másét pedig nem gyűlölni, ez a hazafias kötelesség.” Majd erre szólítja föl képviselőtársait, az írókat: „adjunk példát a magunk érdekében ez egyetértés helyreállítására.”

Az utóbbi időben akadt olyan vélemény, amely azzal intézte el Jókai kijelentéseit, hogy mást vallott elméletben, megint másra szavazott a képviselőházban, s ő sem tartotta magát elveihez. Először is azt a tényt kell megállapítanunk, hogy Jókai szerkesztőként igen liberálisnak mutatkozott. Lapjaiban az övével homlokegyenest ellenkező vélemény is megjelent. Másodszor: Jókai egész életén keresztül harcos híve volt a nemzetiségi kultúra ápolásának, erre állami szubvenciót is megszavazott volna, több regényében nyilatkozott szinte hódolattal a szerb, a szlovák háziiparról, folklórról. Végül hadd idézzük az irodalom által kissé lenézett Nincsen ördög (1891) című regényét! A mű valóban hiteles részletek és hatásvadászó-kiszámított jelenetek elegye. De következetes a XIX. századi felső-magyarországi nemesség kigúnyolásában. „Az egész