Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - HAGYOMÁNY - Fried István: A másik Jókai

csepegői választóközönség két kategóriába tartozik. Az első rendbeliek azok, akik nagyon sokat isznak, a második sorozatbeliek pedig, akik még többet isznak.” Ez a választóközönség küld a képviselőházba képviselőket. De hogyan? Vesztegetéssel, praktikákkal. S amikor a naiv-ártatlan Dumány Kornél elpanaszolja, nem tudja, mit kell Budapesten egy képviselőnek csinálnia, Jókai saját tapasztaltából meríti a kar- rikírozás eszközeit: „Csak mikor a pártelnök betelegráfoz, hogy »nagy szavazás van!« Akkor jölrepülsz, megkeresed, hogy hová van a neved a padra szegezve: oda leülsz. Megvárod, míg a nevedet felolvassák, elkiáltod, hogy „igen”. Aztán jössz haza (.. s csinálod a brindzát.” Dumány Kornél szabódni kezd. „Hazafiúságára” hivatkoznak, vegye át nagybátyja örökségét, legyen úr. Ha ugyanis nem veszi át, az örökség a Matica slovenskára száll. 1891-ben vagyunk! Kmeť plébános Mocsáry Lajossal és Zsilinszky Mihállyal áll sűrű levelezésben a Szlovák Múzeum Egyesületről. Jókai hőse egykedvűen vonja meg a vállát: „Mi bajom nekem a Maticával?” Hiszen csak annyit tudott róla, hogy az egy szlovák irodalmat gyámolító társulat, „s az én felfogásom szerint — vallja Jókai—Dumány — akárminő nyelven terjesszék is a közmívelődést, annak az egész országra nézve csak üdvös eredménye lehet.” Jókai regényeit sokan olvasták (olvassák!). Ha ő ilyeneket leírt (márpedig sokszor írt le!), akkor ^nnak súlya volt, az hatott, az formált, amellett nem mentek el szótlanul. Hiba lenne túlbecsülnünk ilyen és ehhez hasonló kitételek jelentőségét; de ha néhány, Jókai számára érdektelen parlamenti szavazás vagy nyilatkozat erejét mérlegeljük, ezeket a regényrészieteket tesszük a mérleg másik serpenyőjébe. Milyen kár, hogy a Národnie Noviny cikkírói, az élesen fogalmazó Škultéty, az átható erejű Vajanský és mások nem értették meg egészen Jókai szándékait, és csak bizonyos fejezeteket pécéztek ki maguknak! Hiszen Jókai írta a Nincsen ördögben azt is, hogy „ami a nemzeti féltékenységet illeti, azok iránt egészen hiányzott nálam mindan fogékonyság.” Ű vetette a különböző értelmiségek szemére: „Senki sem oly sovinisztat mint maguk a tudósok.” „Minden háború a kalamárisban készül.”

S a pregnánsan nemzeti, ünnepi alkalomra készült, hivalkodóan magyarkodó Levente című színdarabban Árpád szájába adja Jókai e szavakat:

„... a magyarnak mindig az volt a törvénye:

Tisztelt Istenedet, más Istenét ne bántsd!

Ez tartott bennünket annyi néppel össze.”

S amit még a Bach-korszakban vetett a papírra, ismét aktuálisnak érzi. Más formában ismétli meg, megrettenve az anarchistáktól, a nagyhatalmi versengéstől, az erkölcstelenségtől, a nagyvárosiasodástól. A varchonitákban tanítja: „Ne legyetek zsarnokai a kisebbeknek, hogy rabszolgái ne legyetek a nagyobbaknak...”

S még egy idézet. Az 1898-as, szintén nagyon keserű Öreg ember nem vén emberből: „Elmúlt minden ideálom. Az alkotmányosság üzletté fajult, a hazaszeretet őrjöngéssé vadult, a szabadság orgyilkosokat tenyészt, a művészet kerítőnővé lett, nagy nemietek abderitákká süllyedtek, a magyart az egész világ ignorálja: még legjobbak hozzánk, akik gyűlölnek.”

Ne vitassuk: mennyi ebben a személyes elfogultság, a társadalmi és irodalmi életből lassan-lassan kiszoruló író szubjektív panasza! Inkább arra figyelmeztetnénk, hogy e kései, olykor fáradt regényekben mennyi tényszerű életanyag, mennyi kortörténeti érdekesség van elrejtve! Mennyire más ez a Jókai, mint a Kárpáthy Abellinók elnem- zetleniedett magatartását vagy a Bach-huszárok okvetetlenkedését bizonyos fölénnyel gúnyoló szerző! Milyen árva, mennyire esetten őszinte ez az írói hang; mennyi részigazság áramlik felénk az idézett Jókai-regények fejezeteiből! A Gazdag szegények nyomortanyájával szemben a szép Diego nagyúri életmódja feszül, Dumány Kornél tisztességével, a becsületes kapitalistával szemben a jókedélyű-tartalmatlan Vernőczy Szigfrid világa áll. A De kár megvénülni (1895—1896) színes kavalkádjából elénk világlik a württembergi magyarrá lett fia, ki „a legpogányabb magyar soviniszta, aki csak valaha ablakokat beverni segített.” Az A mi lengyelünk a szabadságharc egyik hősét sem kíméli, kegyetlenül ábrázolja züllését. Az Ahol a pénz nem Isten (1902— 1903) a nemzetiségi kérdést is érinti: „íme, milyen praktikus megoldása a vitás nyelvkérdésnek. Megenni azt, aki más nyelven beszél. Azt hiszem, hogy nem messze vagyunk már ettől a megoldástól.”