Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Szuchy M. Emil: Rákosi Ernő

Állt ecsettel kezében, de most már az ú] varázslatot figyelte, a vihar utáni hangulatot. Az esőt, a völgy feletti napsütést, a folyton megújuló és váltakozó tájat ábrázolta. A hegyek, az erdő, a rét, a mező, az esték és a hajnalok hangulatát érzékeltette, hogy majd valamikor, több évtizednyi munkásságával, ránkhagyott művei hagyatékával elgyönyörködtessen.

Nézetek, hagyományok, kultúrák kereszteződési pontján élt. Szüntelenül küzdött azért, hogy úgy láttassa a természetet, amilyennek ő látta. Képein jól felismerhetők a környező világ valós, reális elemei. Rákosi Ernő modern festő, aki emberi szívósággal és művészi bátorsággal vállalta a ránktestált nemzeti és nemzetiségi hagyományt. Tájképei egyéniek, nem rokonítható kortárs festőkkel, mesterekkel, inkább az olajfestés vagy az akvarell-hagyomány egészébe kapaszkodik szívósan.

Az iglói ház, ahol Rákosi Ernő 1881. május 16-án született, egyszerű épület volt, kisebb családi ház a város egyik mellékutcájában. Apját Rákosi Ferencnek, anyját Pszeniczka Fanninak hívták. Rákosi Ernő gyermekkorát Kőszegaboson töltötte, ahol apja Iglóról való elköltözése után vasúti pályaőr lett. 1891-ben végleg Eperjesre költöztek egy Szekcső utcai családi házba. Ernő ekkor iratkozott be az Állami Főgimnáziumba. Itt figyelt fel rá Tragor József rajztanár, akinek szakszerű és jóindulatú irányításával sokat fejlődhetett és művelődhetett.

Már első rajzai, iskolás festményei is (1893-ból) meglepően csiszoltak, érettek. Az ösztönösen rajzolgató diákot az emberi alakok és állatok lerajzolása mellett főleg az őt körülvelő táj, dombos vidék érdekelte. A legkorábbi, az „induló” időszakból, túlnyomóan csak rajzai maradtak fenn. De ezek is sejtetik, hogy a természet az ő számára már nemcsak a kíváncsi művészkedés alkalmait kínálja, de menedéket Is nyújt számára színes nagyszerűségével. Egyre több kedvet kap a tudásra szomjas ifjú a művészet tanulmányozására. Rajzai egyébként egész pályáját végigkísérik. Vázlatai, képpé álmodott hangulatai, felvillanó gondolatai rögzítődtek így. Ceruzarajzaira jellemző a finom körvonalrajz, a pillanatokat rögzítő „természeti csoda” felvázolása. A kusza vonalakból kialakuló ábráiból is kíérződik a természet tisztasága iránti felfokozott áhítata.

Tragor József rajztanár volt az első értő ember, aki felismerte a fiatal Rákosi Ernő értékeit. Bízott tanítványában és segítette őt a szép kutatásában, felfedezésében, s nemzeti sajátosságokra irányította az eleven és nyugtalan alaptermészeű diák figyelmét. Megtanította arra, amit maga tudott és segítette művészi fejlődésében.

— A művészet láthatóvá teszi a szépet, magyarázta Tragor József rajztanítás közben. Igazi szenvedéllyel vette kezébe az ecsetet vagy a ceruzát, mert tudta, hogy példamutatásának művészi állásfoglalásának lélektani, pedagógiai sőt társadalmi következményei is lehetnek. Ha nem is minden diák lelkivilágában, de minden bizonnyal többségünkben megsizlárdította a hitet, konkretizálta esztétikai megfogalmazásainkat, fogékonnyá lett az értékes és mindig örök művészet iránt. — Emlékszik vissza sok év után az egykori tanítvány.

— Szerettem és nagyrabecsültem őt. Tőle tanultam meg, hogy a művésznek mindig egy bizonyos hangulatot kell rögzítenie. Ebből ered a tartalom is. És a hangulatnak legalább olyan nehéz és körülményes a megragadása, mint az írónak az emberi érzések leírása, szereplőinek jellemábrázolása. Képi megfogalmazását viszont csak a színek és a vonalak egysége, harmóniája alapozhatja meg és közvetítheti a szemlélőnek.

A tanulásban nem tűnt ki, ezért az ötödik osztály befejezésével, tanárai tanácsára átiratkozott a budapesti Iparrajziskolába, hogy ott folytassa tanulmányait.

— Itt sem voltam példás diák. Felforrt vérem, amikor önérzetembe nyúltak. Első fellázadásom már a felvételi vizsgán történt. Az iskola igazgatója kételkedett abban, hogy az elétárt rajzokat én készítettem. Rajztanárom jóindulata és pedagógiai bölcsessége „hidalta át” a már-már kellemetlen helyzetet, s én az iskola növendékévé válhattam. Azután: „megszokták” bogaras, olykor izgága viselkedésemet. Értékelték tehetségemet és sok esetben elnézőek voltak. Három év után, 1898-ban, tovább jutottam a Képzőművészeti Főiskolára. De mivel az akadémikus pátoszt, a műtermi festészetet nem szerettem, gyakran itt is nézeteltéréseim voltak tanáraimmal. Összeférhetetlen „forradalmárnak” minősítettek, lázadozónak. Ezért két iskolaév után szedtem sátorfámat és nővéremhez költöztem Bécsbe, ahol felvettek a Képzőművészeti Akadémiára, S chef fér professzor irányítása alá. A vonalat, a plasztikus formát, a síkokkal hangsúlyozott, és fényekkel felvillantható kompozíciós megoldásokat akartam elsajátítani.