Irodalmi Szemle, 1974

1974/5 - Szuchy M. Emil: Rákosi Ernő

A jelenségek belső lényegét, az ember és a táj viszonylatait kutattam. De valahogy itt is azt éreztem, hogy az igazságok szinte divatos féligazságokká válnak, módosulnak s a tények formáló ereje modorsággá sorvad. A külsőségekben merevedett, szenvtelen az élettől elszakadt művészeti irányzat, a szigorú akadémikus szabálytisztelet sohasem elégítette ki művészi becsvágyamat. Kialakuló stílusom, színvilágom nem mondott ellent ugyan e tudományos intézet tanításmódjának, mégis amikor ötleterőm, képzeletem úgy kívánta, hogy „egyéni utakon haladjak”, könnyen hátat fordítottam jónevű tanáraimnak. Akkoriban az volt a véleményem, hogy a tájábrázoláshoz hozzátartozik a realisztikus megfigyelés, a való helyzettel számoló látásmód. Ezt hiányoltam a bécsi manierista, vagy akár más elődök stílusait utánzó, másoló tájképeken. Korlátozva éreztem magamat közöttük. Ezért merészebb szabadságok felé vágyódtam. Sok jót és érdekeset hallottam Münchenről, és mivel a német nyelvet már jól beszéltem, oda költöztem. Amerikában élő idősebb testvéreim is segítettek „az átköltözésben”.

Múltak az évek. Az egykori szülői ház szűk tere hatalmas univerzummá alakult nagy Ságban és mélységben egyaránt. Igló, Eperjes, Pest, Bécs, majd München — az új felismerések helyei.

1904-ben átiratkozásom sikerült. Eleinte itt is főleg rajzokat készítettem, de amikor Seitz professzorom látta munkáimat, önkéntelenül azt mondta: Machen sie Das in Ton: Megfestettem hát színekben az imént ceruzával rögzített tájat. Tetszett neki a munkám Rövidesen maga mellé vett tanársegédnek. Később von Maar professzor osztályára kerültem. Dinamikus, haladó szellemű ember volt. Megértette törekvéseimet. Mint végzős hallgató én is a progresszivisták táborához szegődtem, az úgynevezett „forradalmá- rok”-hoz csatlakoztam. Mozgalmunk az akadémikus és a naturalista festészet ellen irányult. A „Lohengrin” kávéházban gyülekeztünk, hogy borozgatás közben bíráljuk az Akadémia tanárait és lelkesedjünk az új festészetért, amelynek híre Párizsból már oda is eljutott.

Rákosi Ernő a müncheni festőakadémián ismerkedett meg alaposabban a klasszikus nagymesterekkel. Számtalan példakép közül választhatott volna. De nem hódolt be a kor szokásainak. Elfogadta ugyan az új áramlatokat, mindent abszorbeált, amit hasznosnak vélt, de megmaradt egyéni útján, erős festői nyelvét keresve, mindig hűen önmagához. Alaposan megtanulta a táj- és emberábrázoló tudományt: a harmóniát, a tiszta festészet művészetét. Dacolt az avantgardizmussal, nem fogadta el a formák széttörését. Fellépett az egysíkú, leszűkített tükröztetés ellen. Egyre önállóbb alkotóvá vált. A portréfestészetben is sikeresen haladt előre. Az élet súlyos megpróbáltatásain diadalmaskodó szegények megjelenítését tökéletesítette képein. Érdekelte őt a jellem- ábrázolás, s nemegyszer láttatta az elesettek szociális helyzetét. Kutatta a fény és az árnyék mikéntjét-hogyanját. A nagy viták és harcok közepette úgy érezte, hogy Münchenben igazi otthonra talált. Sokat festett, főleg portrékat. De bármennyire kedvelte az arcképfestészetet, szíve mélyén a tájkép érdekelte. A megtanult korszerű hagyományokra új stílusú festészetet építhetett, amely a tájat, a természetet, a körülötte élő világot egységben láttatja, „láthatóvá teszi a szépet”, feltárja a valóságot. „Az élmény ihletését kell követnie a modern festészetnek”, mondta nemegyszer. „Csak így kaphatunk hű képet a valóságról. Mert a valóság az, amit mi szépnek tudunk. És minden szép, ami ép, ami egészséges. Ami nem ép, az nem lehet egészséges, az nem lehet szép, nem lehet esztétikus. De tartalmas sem lehet.”

— Én mindig az egészséges művészetet vágytam és nem tetszettek a különféle izmusok, egymást követő, divatokat diktáló hóbortok. Mindig magamat kerestem önma- gamban. Meg voltam győződve, hogy a Münchenben, Bécsben és Pesten eltöltött éveim hasznosak voltak. Ez az ifjúkori európai kitekintésem meggyőző és egyedülálló értékeket tudott belőlem a felszínre hozni külföldön is, s később idehaza is. Tanulmányaim sikeres befejeztével 1908-ban hazajöttem Eperjesre. Vágytam még ugyan egy hosszabb párizsi és egy római útra, de ez sajnos már csak részben sikerült.

Az első világháború kitörésekor Rákosi is behívót kapott az orosz frontra. 1916-ban fogságba esett. Közel négy évet töltött itt. Rajzolt, festett, naplót írt.

Beszélgetésünk közben átadott egy kézzel írt könyvet és több jegyzetet, harctéren írt fogalmazványait. Azt mondta, legalább ötszáz képet osztott szét orosz munkaadóinak, katonatársainak.

A két világháború közötti időben gyakran találkoztunk. Apámnak osztálytársa, barátja volt, s így sokszor meglátogathattam műtermében. Láttam festés közben a Tarcza