Irodalmi Szemle, 1972
1972/8 - Bereck József: Biliárd néhány hős emlékének
Bereck József biliárd néhány hős emlékének Mind ott voltak. Még azok is, aikik reggelente el-elmaradoznak. Úgy látszik, nem tartanak lépést az idővel. Reggel nálunk általában féldecit szokás inni, azt meg sokan közülük nem bírják. Vagy így, vagy úgy. Persze, egyre megy, hiszen legtöbbször nem az a legfájdalmasabb, hogy egy megszokott, szinte beidegződött valamiről kényszerűen lemondjunk, az még valami fölemelőt is rejt magában, hanem inkább az ok vagy az okok tudatosítása. Ezt persze a kora esti sör mellett nem látni rajtuk. Zsebükben már a nap, egy újabb győzelem, arcvonásaik szemmel láthatóan tiszták, tekintetük, mozdulatlanságuk olyan — egyfajta — bölcsességről tanúskodik, amiben kételkedni nem lehet, s amit bizonyítani — képtelenség. De: ez van! Egy olyan nap alkonyán, amely csak annyira szerepel a naptárban, mintha ott sem volna. Egyszóval: mindnyájan túl vannak már a keserű felismerések idején. Szép, galambősz varjak. Hallgatnak, mert alkonyaira elfelejtik éjszakai álmaikat. Hallgatnak, pedig egy-egy sikerültebb álom kikívánkozik belőlük, de józan reggeleken, amikor még képesek volnának rá, szégyellnek beszélni róluk. Az öregasszonyok mennyire mások! Szidónia néni arca szinte átszellemült néhány napja nálunk, amikor egyszer csak fölfigyeltem egyre forrósodó hangjára: Istenem, milyen szép volt, milyen boldog voltam, torkomban dobogott a szívem, szédültem a boldogságtól, nem is láttam Szlávik tanító úr arcát, csak a kezét éreztem a derekamon, csak a megnyugtató, hűvös, erős kezét, nem láttam fejem fölött a csillárt sem, a millió fénnyel sziporkázó csillárt, de éreztem, hogy ott van, mindent éreztem, karcsú derekamon (egy pillanatra kihúzta magát a széken, végigsimított aszott oldalán) ott éreztem Szlávik tanító úr kezét, hollófekete, csillogó hajának brillantin illatát, a szmo- kingos zenészek homlokán kiütköző gombostűfejnyi verejtékrügyeket, istenem ..minden szempár minket nézett a hatalmas márványoszlopok mellől, öblös, párnázott karosszékek mélyéről, tükrök fényes lapjáról, minden csodálkozó, izgalomtól fűtött, elismerő szempár ... Már nem is folytatta, kiszáradt, olasz dióra emlékeztető arcát konyhánk százas vilLanyégője felé fordította, és pilláit lehunyva ütemesen, lágyan himbálózott a széken. Anyámat figyeltem, láttam rajta, hogy ő is hallja a keringőt, látja a csodálatos fénnyel sziporkázó csillárt, érzi Szlávik tanító úr karjának szilárd támaszát... Viszolyogva elnéztem kettőjük között, amikor Szidónia néni himbálózó felsőteste egy természetellenes pózban megmerevült, dióarcának mély ráncaiban, mint sziklába vájt patakmedrekben a víz, keserű gyűlölet látszott, szemében eszelős, sárga fény villant: Nem hagyta végigálmodni, nem, az a nyavalyás — tört fel belőle meghökkentő hevességgel —, egész éjszaka nyögött, forgolódott az ágyban, így a gyomra, úgy a gyomra, pedig tudhatná a vén marha, hogy ilyen korban azzal már semmit sem lehet kezdeni. Mély lélegzet után tehetetlenül lapos ölébe ejtette a kezét: Semmi szépet nem kaptam tőle egész életemben, Bözsi, semmi szépet, még most sem engedte végigálmodni... Kitört belőlem a nevetés. El tudtam képzelni, hogy az azt követő táncot Bélán Ernő segédjegyzőnek, vagy éppen Kornits hadnagynak ígérte. Ügy néztek rám, mint egy szentségtörőre. A söntésbe finom szürkeség lopózott. Lassan, de kitartóan szivárgott be a falak hajszálér-repedésein. Nem is tudatosítottam mindjárt, hogy számolok: a kocsmárossal
