Irodalmi Szemle, 1972

1972/8 - Bereck József: Biliárd néhány hős emlékének

együtt kilencen voltunk. „Gyere Dodó, lejátszunk egy partit.“ Mintha csak úgy mellékesen mondta volna. Jóformán nem is nézett rám. Néhány poharat még elmosott, eligazított, csavarintott egyet a sörpumpa nyomásszabályozóján (persze, erre csak a mozdulatából következtettem, hiszen az asztal mellől nem láthattam a pult mögé), aztán vizes kezét pincérkabátjába törölve az éttermen át kijött a söntésbe. A varjak felütötték a fejüket, és tollászkodni kezdtek. Tudtam, hogy unatkozik. Mindig igy szokott lenni. Ha nincs vendége, játszani akar. Az öregek nem számítanak, egy-egy sör egész estére elég nekik, más meg ilyen tájban nem szokott betérni a kocsmába.

Csodálkoztam, hogy a kocsmáros javaslatára berzenkedni kezdett bennem valami. Pedig közeledése egy őszinte gyerekére emlékeztetett. Különben ilyen is volt: gyerekesen őszinte (bizonyára nem mindig), játékos és tolakodóan közvetlen. „Most nem akarok játszani.“ Bosszantott, hogy nem volt elég meggyőző a hangom, pedig igazán nem akartam játszani, egyenesen fáradtnak éreztem magamat, nem, az istennek se, ismételgettem magamban, mert tudtam, hogy nem hagyja annyiban. „No, gyere, te úgyis jobban tudsz!“ Az öregek úgy fordították széküket, hogy figyelemmel kísérhessék majd a biliárd kopott posztóján szaladgáló golyókat. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy ezzel is biztatni akarnak. Készakarva nem néztem egyikük szemébe sem. „Jobban tudok, de nem szeretek biliárdozni. Sosem szerettem biliárdozni.“ Már egészen előttem állt, azt hittem, összetett kézzel fog kérlelni, mert ezt többször is láttam nála. De nem. Csak megfogta gyengén a karomat, és szelíden unszolt. Köpni szerettem volna, mert egy pillanatra őszintén belém villant a düh, hát mit akar ez? Igaza volt annak a hórihor- gas nyéki embernek, aki egyszer váratlanul arcul ütötte a pult fölött, és azt sziszegte az arcába: Minden békát nyársra húznál, te gazember! Azóta sem tudom elfeledni, hogy némán tűrte az ütést. „Csak egy partit, Dodó. Itt a korona, kinyitom!“ Valóban odalépett a perselyszerű nyíláshoz, becsúsztatta az érmét, óvatosan húzta meg a nyitógombot, mert mindenki tudja, hogy a hirtelen rántástól elakad. Aztán már csak egy újabb korona segít. Sikerült neki: a piros, kék, sárga, zöld, fehér és szürke csontgolyók nagy robajjal szaladtak elő az asztal gyomrából.

Magamnak sem szívesen vallottam be, hogy valójában dühös voltam, amikor az öregek a biliárd felé fordulva jelezték: nem veszik komolyan az ellenkezésemet. Ügy éreztem, mintha legyőztek volna. A kocsmárostól függetlenül. Jobban szemügyre vettem őket: szóval Itt kezdődik a galambősz varjak bölcsessége? Semleges harctéren és mindegynkUzdelemben sem... könnyen vagy nehezebben, de végeredményben elsajátítható helyzeti előny. Semmi több. Még akkor sem, ha néha bölcsességnek nevezik. Hát jó, édes pódafaikisnagybeketópartgörcs plusz vasutasvoltherceg plusz hundzsa- éjjeliőr. Áldásom rátok!

A kocsmáros szelíden megdöngette az asztal oldalát; a játékidőt mérő óra duruzsolni kezdett kis odújában. Játékosan az asztalhoz hajolva fülelt, mintegy felhíva figyelmüket az óra ketyegésére; mozdulata azt mondta, halljátok, megy, nem szabad az időt vesztegetni, gyere Dodó, kezdjük... Két golyót — egy pirosat és egy fehéret — a két kezdőpontra helyezett, majd az egyik dákóért nyúlt; a rosszabbikat vette el. Pedig tudnia kellett, a faluban mindenki tudta, hogy a parafa végű a rosszabbik, s ráadásul nincs hozzá kréta. Ez rá vall. Ilyen csekély áldozatra igazán képes, ha már arról van szó, hogy újabb békát húzhat nyársra (vagy stílszerűen: dákóra). Nevetni szerettem volna a bosszúságtól, de aztán nem lett belőle semmi. Sőt, majdnem meghatódtam. Már csak egy fél mozdulat választotta el a kezdéstől, s amikor a szemébe néztem, Varga Dönci tekintetével nézett vissza rám, akivel egyszer nem akartam megbirkózni. A templom melletti parkban már minden srácot a fűbe gyömöszölt, fújtatott, mint egy ló, s azonnal intett a következő ellenfélnek. Én azonban csak a fejemet ráztam, jelezve, hogy eszemben sincs vele megbirkózni, mire ő nagyot lélegzett, és azt mondta, hogy akkor legyünk barátok. Másra nem is gondolhattam, mint hogy félreértette az ellenkezésemet, de aztán láttam, hogy a szemében bizonytalanul, gyertyalángszerűen lobog a könyörgés, pedig azt igazán nem sejthette, hogy csak azért nem akarok megbirkózni vele, mert a jobb kezén hat ujja nőtt. Még ha nem is értettem, de izgatta a ifantáziámat a hat ujj, tudtam, hogy valami nincs rendben, ha egyik kezén több ujja nőtt, mint szokásos. Csak ezért vonakodtam elfogadni felém nyújtott jobbját is, de aztán megsajnáltam. Kezet ráztunk, szemében apró, meleg fények gyúltak, keményen szorította a tenyeremet, de barátok nem lettünk. Emlékszem, később leoperálták ke