Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Bereck József: Gyanú
Bereck Józsaf grya isii Egyszer próbára tettem őt. Tudtam, hogy szeret inni, legalább annyira, mint én, és azt gondoltam, hogy ital mellett majd megoldódik a nyelve. Rafináltan csináltam az egészet; születésnapja volt, éppen a ház előtti rózsabokrot nyesegette, amikor elmentem a nemzeti bizottságra, s mivel az elnök örökölt holmiját néhány héttel azelőtt ingyen hoztam el Szapról, nemsokára már azt recsegte a községi hangszóró, hogy Az én jó apámnál nincs jobb a világon... Az sem bosszantott, hogy a titkárnő a nem várt feladat miatti izgalmában dadogva mondta el a néhány mondatnyi hevenyészett jókivánságszöveget, mert tudtam, hogy az öregemet szíven ütötte a felcsendülő nóta. Tehetetlenül, lehorgasztott fejjel mentem vissza az utcán a hirdetésre váró izgatott öregasszonyok foghíjas sorfala között. Parányi fejükkel rábólintottak minden léptemre, mert nem tudták, hogy ezzel is csak bűntudatomat fokozzák. Az apám mereven állt a kopasz rózsabokor mellett, és önkéntelenül háta mögé rejtette a rózsavesszőt markoló kezét, hogy észre ne vegyem a tenyere élére tolakodó vércseppeket, de sűrű vörös szempilláira már kiült a szándék, és este a kocsmában úgy berúgtunk, hogy útban hazafelé nemegyszer a kerítések nyirkos töve térített vissza bennünket a helyes útra. De hasztalan volt az egész, mert semmivel sem beszélgettünk többet, mint máskor, csak ittunk, ittunk szótlanul. Rájöttem, hiába keresem a hibát éppen benne, ugyanolyan mogorva vagyok én is, az egész család, az egész rokonság. Igaz, néha minden különösebb izgalom nélkül gondolok a fogyatékosságaimra, rossz természetemre, szokásaimra, de máskor bosszant, hogy a Huryk miért nem néznek soha egymás szemébe, miért nem beszélgetnek el egymás között bizalmas dolgokról. Dodó, olyan jellemző ez ránk, mint az, hogy a rokonság minden férfitagja szokatlanul magasnak, darabosnak, szótlannak, mogorvának születik. A nők — azok mások, de nagyon kevés nő születik a rokonságban, csak beházasodnak, vállalják gondjainkat, szeszélyeinket, lényegében azonban sose válnak hús-vér tagjaivá a családnak. Persze, ettől függetlenül még igazi Hurykat szülnek, főként fiúkat, akik kiskorukban egyformán szőkék és szeplősek, de az egész falu előre tudja, hogy jól megtermett, darabos, mogorva férfi válik majd belőlük. Esztert könnyen megtéveszthettem, nem törekedtem rá, de eltitkolhattam előtte, hogy valójában milyenek vagyunk, de csak anyám haláláig. Hidd el Dodó, az anyám egy univerzális oldószer szerepét töltötte be nálunk. Eszter már csak késő, tolókocsiban ismerte meg, nyesett szárnyú szelíd madárként, és természetesnek vette, hogy esténként ősz-szelíd megjegyzéseivel elhessegette a tarka abroszra — apám és közém — hulló ködszerű, kellemetlen csendet. Péterkém, azt olvastam ma a Csallóközben, mondta olyankor, hogy Nyék előtt a kőbányába fordult egy túlzsúfolt autóbusz, mert a sofőr három féldecit és sört ivott meg a végállomáson, tudod, úgy aggódom fiam, miért is nem maradtál a teherkocsinál, ott nem olyan nagy a felelősség... Dodó, holtbiztos vagyok abban, ő csak azért mondott ilyeneket esténként, hogy feloldja bennünk azt a hülye feszültséget, mert tudta jól, hogy az apám is megszólal: mindenhol mindenkinek megvan a maga felelőssége, a kőművest ottnyomhatja a fal, a pék-
