Irodalmi Szemle, 1972

1972/1 - Bereck József: Gyanú

nek mindenki azt mondhatná, süsse meg az öreganyja térdkalácsát, ha kenyeret nem tud ... Olyankor én is mondok valamit, bizonygatom, hogy egy buszsofőrnek nagyobb a felelőssége, mint a péknek, de hidd el, sokszor csak azért, mert azt szeretném, hogy anyám nyomorék létére se érezze fölöslegesnek magát, azzal a tudattal feküdjön le, megtette a magáért, hogy megalkuvásában egy közönséges hétköznap estéjén is következetes maradhasson.

Eszter ezt anyám haláláig természetesnek tartotta, persze, nem is tehetett az egészről, soha egy pillanatig sem érezte, hogy valamit vállalt, és mondd csak, Dodó, nem tévesztene-e meg téged egy asszony, aki gyereket váró napjaiban szelíd ernyedtséggel úgy leülepszik, mint a selymes iszap: csendesen, meggyőzően, kimozdíthatatlanul. Tudod, amikor elkezdődött közöttünk az egész, a Horváth gyerekre gyanakodtam, igen, mindnyájan gyanakvó természetűek vagyunk, s elvakultságomban nem is tudatosítottam, hogy egy évvel azelőtt elköltöztek a faluból. Persze, tudat alatt azért örültem, hogy Eszter teherbe esett, valójában a gyanakvásomnál is erősebb volt bennem a szándék, elveszem feleségül, újabb Hury születik majd, szőke, szeplős, tízéves koráig szinte nyomorult, de a faluban mindenki tudni fogja előre, hogy ennek ellenére nagy darab, erős férfi válik belőle.

látod, ilyenek vagyunk, veled nyugodtan elbeszélgetek, mert nem vagy Hury, neked el merem mondani, hogy az esztelen gyanakvás keserítette meg az utóbbi napjaimat is. Azon az estén — az egyik pillanatról a másikra — belém villant a felismerés, hogy az apám számára már teher volt az a nyomorék asszony. Tudod, három hete már csak ülünk esténként az asztalnál, lelketlenül bámulunk üres tányérjainkba, és hiányzik valaki, aki ősz-szelíd megjegyzéseivel feloldaná a közénk feszülő csendet. Csak ülünk, és kitartóan elkerüljük egymás tekintetét, mert úgy érzem mindig, mintha félnék az apámtól, ostoba, tehetetlen félelemmel, de tudom, ő is csak így van, talán attól fél, hogy tompán fénylő szemem tükörcserepeiben megpillanthatná huszonöt év előtti önmagát. Eszter látszólag egykedvűen viseli el a megváltozott helyzetet; keskeny kezét kerek hasán nyugtatva, belehorgolja csendes tehetetlenségét és nyolchónapos fölényét egy készülő csecsemőkabátba. A falióra négynegyedes ütemben szórja tele az egyforma esték csendjét könyörtelenségével, és senki sem csodálkozhat, hogy nem bírtam tovább, belesziszegtem öregem arcának gyanútlan, elnagyolt barázdáiba: te mondtad meg neki, igen te, ne is tagadd, fölösleges volt számodra az a tehetetlen asszony, tudtad, nem éli túl, ha megtudja. Ordítani tudtam volna a kíntól, hogy nem vágott a képembe bütykös, súlyos öklével az asztal felett, csak megzavarodott, csak egy iskolás gyerek, egy alamuszi kölyök zavartsága rajzolódott ki ötvenéves ráncaiból, amikor azt válaszolta, te őrült vagy, nem tudod, mit beszélsz. Abban a pillanatban elátkoztam életem minden addigi pillanatát, szörnyű szerencsétlennek éreztem magam, mert mi, Huryk ilyenek vagyunk, belül zajlik bennünk minden, de ahhoz már gyengék vagyunk, hogy egymás képébe vágjunk. Dodó, el sem hiszed, 75 dekás súlyzókat vettem az anyámnak, hogy a tolókocsiban erősítse legyengült karjait, hogy egy este azzal fogadjon, Péterkém, drága fiam, ma felvertem a tojáshabot, érted, olyan rácsos süteményt készítettünk Esztikével, hogy az apád megnyalja utána mind a tíz ujját. Mindent kitaláltam, csak hogy erősödjenek színtelen izmai, és ő hitt nekem, istenem, mennyire bízott bennem, a gyógyulásában, minden tanácsomat megfogadta, izgett- mozgott a tolókocsiban, mint egy sajtkukac, hidd el, halvány fogalmam sincs a győgy- terápiáról, de azt mondtam neki, hogy egyszer véletlenül, csak úgy, próbálja meg a lábával elhessegetni az erőszakos macskát, vagy becsapni a konyha ajtaját, meg hasonlókat, és én voltam a legjobban meglepődve, amikor egy este valóban azzal fogadott, Péterkém, olyan, de olyan boldog vagyok, el sem hiszed, ma már körüljártam az asztalt, kérdezd csak meg az Esztikétől, bizony fiam, megmutatnám most is, csak már fáradt vagyok, de holnap megcsinálom újra, aztán megint, és néhány hét múlva már az udvarra is kimegyek.

Dodó, a színtelen krumplicsíra esztelenül kúszik a pincében a tenyérnyi pókhálós ablak bíztató tekintete felé, de elég, ha valaki nyissz! — kíméletlen nyisszantással kettészeli a fény bátortalan fonalát. Csak erre tudtam gondolni, érted, csak erre akartam gondolni, már nem kerültem el apám tekintetét, de ez sem segített; apám egy alaktalan gránittömbbé változott, és abban a pillanatban úgy vágytam egy csipetnyi őrületet, mert én is egy alaktalan gránittömbbé változtam, s közöttünk ott volt a csendes abrosz-élet, légypiszkaival, kenyérmorzsáival, bejárhatatlanságával. Már csak