Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Bereck József: Vihar előtt (novella)
Bereck Józsaf vihar előtt Nem tudjátok, milyen itt fél órával a vihar előtt; az egyetlen valamirevaló utcából, a sunyó házak, a fák közül mintha valaki kiszippantaná a levegőt; nyugat felé, mindig nyugat felé lepottyan az égbolt egy-egy nehézzé sötétedett darabja, s olyan nyomasztó a csönd, annyira mozdulatlan minden, hogy az emberek, tehenek, kutyák idegesek lesznek, a kocsmában a poharak minden összekoccanása szokatlanul cseng, az újonnan érkező megijed saját megszokott hangos köszönésétől, s válaszul csak bólintanak neki, nem mer senki megszólalni, mert az öreg Öllé, Patassy Géza, Bíró Jenő, Bőgi Rezső, Bugár Vince és még három pályamunkás a vasútról fél, hogy hangjával elárulná az idegességét. A pult felett csak sután rábólintanak a kocsmáros kérdő pillantására, elfogultságot mímel mindenki. Higgyétek el, én is csak azt csináltam, amit a többiek: a Csallóközben mindig így van fél órával a vihar előtt, mindig nyugat felől repül felénk egy-egy rosszul eldobott, sötét, rojtos szélű diszkosz, mindig idegesek az emberek, a tehenek és kutyák, s ha valaki megkondítaná a toronyban a nagyharangot, a hangja béna, átlátszó ködként telepedne az utcára a házak közé. Hogy megértsétek: én is ideges vagyok; amikor jöttem, meghökkentem a máskor annyira bevált köszöntésem hal'atá^a, nem kértem a sört, csak bólintottam, leültem ide a sarokba, mint egy málabús túz^k; igaz, idegesít, de belül örülök ennek a hangulatnak, úgy érzem, hogy ünnepélyessé vált ezáltal a legpocsékabb szerda; csak már szólnék a kocsmárosnak, hogy kapcsolja ki a rádiót, mert egyre gyakrabban hosszú, hurutos recsegéseket, hör- géseket hallat, de ha megszólalnék, mindenki felém fordulna, ezért csak iszom a sört, úgy teszek, mintha a rádió egyáltalán nem zavarna. A vihar mindig délután jön, amikor az öreg Öllé feltűnik a kisbári botlófűzfák alatt, persze vihar nincs mindennap, de az öregnek rendszeresen szüksége van a féldeci rumra meg a korsó sörre, azt azonban senki nem állíthatja róla, hogy am'kor leesett az ülésről a kerekek alá, részeg volt, hiszen kiskorától kocsiskodott, tudta, mikor szabad innia, s talán a lovai is figyelmeztették volna, öreg, te ittál, ne ülj fel az ülésre, abból baj lehet; persze, az öreg mindig tudta, mikor szabad innia, a baj éppen akkor történt meg vele, amikor talán még vizet sem ivott. Láttam, úgy nézett ki a gipszben, mint egy középkori páncélos lovag, egy kicsit nevetséges is volt, mert háta görbe vonalát a gipsz is követte, azt már nem lehetett kiegyenesíteni, hiszen lassan, hosszú-hosszú évekig görbült. Sokan azt mondták: szerencséje van, mert a lábai épen maradtak; két hetire már eljött a kocsmába, s azóta is mindennap. Sajnáltam akkor az öreget, a gipsz egészen a szájáig ért, hátul a feje búbjáig, az állát már nem is tudta leborotválni, később ősz, sima szőrzet kandikált elő a meglazult páncél alól. A gi szet néhány hónap elteltével levették róla, de az ülésre már nem OH fel többé, hirtelen megöregedett, s most idegesebb, mint máskor: már a második féldecit jelezte a kocsmárosnak. A kopasz nem érezte át a vihar előtti félóra ünnepélyességét, mert miután verejtékező arccal belépett a söntésbe, tántorgó léptekkel a pulthoz ment, hangosan rendelt. Néhányan összenéztünk; nem bocsátottuk meg neki a részegséget. Nem tudom, miért, a kopasz férfi nem, de mi szégyelltük a viselkedését. A három pályamunkás f’zetett, és elment. Az u’ánuk maradt csendet csak az újonnan érkezett férfi fészkelődése zavarta. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy miért nyiratkazik kopaszra egy erőteljes középkorú férfi, de félbeszakítottam a gondolatot, mert éreztem, hogy a kopasz nem elégszik meg a fészkelődéssel, s láttam: szólni készül. — Egyre több cigány lesz Kis- báron, mondta —, egyre több cigány. Öllé Gyula egy pillanatra feléje nézett; mi
