Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Bereck József: Vihar előtt (novella)
szentségtörőnek tartottuk, nem is azért, amit mondott, hanem hogy egyáltalán megszólalt, hisz mindnyájan tudtuk, hogy az öreg fia két cigánygyereket fogadott örökbe. A kopaszt bizonyára dühítette, hogy mindenki elkerülte a tekintetét; a kocsmáros kikapcsol a a recsegő rádiót. — Persze, te csak hallgatsz, fütyülsz az egészre — mondta egyenesen az öreg felé fordulva. A szavak úgy hagyták el a száját, mintha valaki egy kosárnyi kockát öntött volna ki egy márványlapra. Azt vártuk, azt akartuk, hogy Öllé Gyula ne szólaljon meg, eressze el füle mellett a kopasz gúnyos-dühös megjegyzéseit, legyen méltóságteljesen fölényes, mint egy Buddha-szobor, de ő megszólalt: — Minek ez, koma, nem szép dolog itt veszekedni — mondta ősz-szelíd hangján —, sose bántottalak téged, minden rokonomat szerettem, nem haragszom senkire. — Mint nagy, ezüsttestű halak úszkáltak az öreg szavai a söntés-akváriumban. A kopasz hirtelen felhajtotta az italát. — Mert cigány vagy te is, koszos cigány — sziszegte. Szinte vezényszóra álltak fel az asztalaiktól. Öllé Gyula arcán két élénkpiros folt jelent meg, két olyan folt, am.lyet a vízbe mártott piros krepp-papír hagy maga után. Azt a két foltot már többször láttam az öreg arcán, mindig azt gondoltam, hogy a féldeci rum csinálja. Szinte mindnyájunkat meghökkentett a még mindig csak szelíd, sajnálkozó hangja: — Ejnye, ejnye, koma, ilyet nem kellett volna mondanod — de tovább nem folytathatta, mert a kopasz oda- tántorgott hozzá, homorú mellén megmarkolta a kabátját, elvonszolta az asztaltól: — Mit nem kellett volna mondanom? — recsegte, s nem mertem senki szemébe nézni, mert a tekintetek azt követelték volna tőlem: Fiatal vagy, erős, lépj közbe, ne tűrd ezt a disznóságot. Nem néztem senkire, mert még soha olyan vágyat nem éreztem kipróbálni az igazságot, tisztán éreztem, hogy hagynom kell az egészet, s hogy hangosan úgysem fog bizta'ni senki, még akkor sem, ha nem érzik ugyanazt, amit én. Még akkor se mozdult meg bennem semmi, amikor a kopasz markoló keze ellökte az öreget, aki tehetetlenül a biliárd zöld posztójára tántorodott. Az öreg keze nem zuhant rá a posztón heverő kőrisfa dákóra, de tudtam, hogy rátalál, hogy bütykös, gyenge ujjai görcsösen ráfonódnak majd az egyenes, erős bot vékonyabb végére. Tovább nem vetítettem előre a történendőket, megnyugtató érzés áramlott szét testemben, megvártam, míg a magasra emelt dákő gyors suhintással csattant a részeg férfi kopasz fején, majd cigarettára gyújtottam, és néhány kortyot ittam a sörömből. A kopasz megtántorodott, fején felrepedt a bőr, a második ütés után megroggyant, térdre hullott, fejét, arcát elöntötte a vér; nem számított ilyen váratlan fordulatra, mert még a kezét se bírta védekezésre emelni. Öllé Gyula még négyszer lesújtott, falfehér arcán élénkebbé váit a két piros folt. A hatodik ütés közben a bot éles reccsenéssel kettétörött, s belsejéből egy ujjnyi ólomrudacska hullott a padlóra. Az öreg zihálva szívta magába a levegőt, néhány pillanatig az előtte fekvő férfira meredt, majd kihullott kezéből a csonka dákó, s ő tétova léptekkel elment. A kocsmáros mozdulatlanul állt a pult mögött. Néhány perc leforgása alatt Patassy Géza, Bíró Jenő, Bőgi Rezső és Bugár Vince is elment. Az utcáról finom szürkeség lopódzott a söntésbe, s a kocsmárcs csak annyit változtatott a mozdulatlanságán, hogy kezét a tompa fénnyel megcsillanó réz sörcsapra tette. A kopasz férfi feltápászkodott a padlóról, és értetlenül bámulta az ujjai hegyéről lecsöpögő vért. Teljesen józannak tűnt, amikor határozott léptekkel kiment a sön- tésből. A kocsmáros egy vödörbe vizet eresztett, és felmosta a padlóról a friss vércseppe- ket; a dákó darabjait a biliárd posztójára dobta. Az ujjnyi ólomrudacskát is. Miután elkészült, visszament a pult mögé. Én: — A dákő srégen törött el. Ismerek olyan ragasztót, amivel össze lehetne ragasztani. Kocsmáros: — Ügy látszik, elkerült bennünket a vihar. A Duna felé húzódott a felhő. Én: — A törés mentén pontosan össze kell illeszteni a két darabot. Az univerzális ragasztó... Kocsmáros: — Pedig úgy nézett ki, hogy most aztán igazán nem kerül el bennünket. Amikor hazafelé mentem, az u'cán öregasszonyok beszélgettek, az istállókban felbő- gö'.t egy-egy tehén, s a ikutyák felszabadultan szaglászták a kerítések tövét.
