Irodalmi Szemle, 1970
1970/9 - Bereck József: Az üldözött
Bereck József az üldözött A kádba tóduló forró víz vékony páraréteget vont a tükörre. Közelebb hajolt, de fejének körvonalait mintha selyemfüggönyön keresztül látta volna. A kád fölött kifeszített zsinóron függő törülközők egyikéért nyúlt, de aztán meggondolta magát, s tenyerének élével törölte le gondosan a finom harmatréteget a tükörről. Elégedetten fellélegzett: a szürke szempár újra visszapillantott rá a fényes üvegből. Olyan érzése támadt egy pillanatra, mint amikor régi ismerőssel találkozik hirtelen az utcasarkon, s éppen azt fedezi fel benne, amit tudat alatt neki tulajdonított. Kissé oldalról elégedetten pillantott az orra ívére; végigsimított enyhén kiálló járomcsontjain, s egy energikus mozdulattal kipróbálta az álla szilárdságát. A szürke, gránitszínű szempár magabiztosan, hunyorítás nélkül nézett vissza a tükörből. A kád nikkelezett csapjához nyúlt, és elzárta a forró vizet. A kád körüli csempéken apró harmatcseppck párát legeltek, majd tehetetlenné hízva legurultak a sakktáblakövezetre. Apró dobozból zöldes habképző port szórt a vízbe, s a parányi helyiségben metsző fenyőillat áradt szét. A párolgó víz is zöldes árnyalatot vett fel, s az apró fodrok a kád peremén fehér habkoszorút vetettek. Amikor felegyenesedett, és újra tükörbe pillantott, arca bal oldalán, ajka szögletétől a füléig, már kipirosodott az ostor vékony nyoma, az a majdnem láthatatlan csík, amely mindig megjelenik, amikor egy kis vér tódul a fejébe. A harmadik vagy negyedik osztályba járhatott, amikor titokban felkapaszkodott a harcsabajszú fuvaros szekerének hátuljára. Ö csak az utat akarta megrövidíteni, de a harcsabajszú fuvaros azt hitte, lopni akar, gyorsan hátrafordult, s máris suhant az ostor. Másnap az öreg az apjának azt mondta, hogy milyen csacsik ezek a gyerekek, hiszen ha kér, minden zsebét megtömhette volna almával. Az apja hümmögve bólogatott. Az ő arcán meg akkor már kétszeres erővel sajgott az ütés nyoma: nem tudta, hogy a szekér aljában alma lapult. Meztelenül állt a műanyag lábszőnyegen; a falitükörben csak „mellképét“ látta. Lábujjhegyre ágaskodott, de laza izomzatú fehér törzse csak a rekeszizmáig jelent meg a tükör lapján. A kád melletti sámliról lesodorta a szappant és a szivacsot, a tükör elé állította, s gondosan egyensúlyozva felállt rá. Pillantása rögtön az ernyedten lógó hímvesszőjén állapodott meg, majd áttörve a rőt szőrzeten, az ágyék vonalát követve felkúszott a hasára, egy pillanatra megpihent a köldök közelében barnálló májfolton, végig.suhant az enyhén fodros hasizmokon, majd minden átmenet nélkül átugrott törzse mellett csüngő bal kezének eres alkarjára, s végül szilárd csuklóján keresztül lecsúszott combjához érő, széles kézfejére. Az elégedettség megnyugtató érzését időnként kétkedés váltotta fel benne. Megmagyarázhatatlan, de elszomorító és sokszor egyenesen kínzó kétkedés. Pillantása újra visszaröppent kiinduló pontjára, de közben egy tizedmásodpercre akaratlanul az ajtó felé nézett. Röpke mosoly jelent meg az arcán, de bosszantotta ez a felesleges pillantás. Valahonnan kintről tompa harangkondulás hallatszott. Aztán vontatott időközökben még hat ütés.
