Irodalmi Szemle, 1970

1970/9 - Bereck József: Az üldözött

Gyorsan lelépett a sámliról, kezével kipróbálta a víz hőmérsékletét, majd óvatosan belecsúszott a habos, párolgó kádba. A hetedik harangkondulás után lesújtó keserűség áramlott szét a testében, de miután elnyújtózott a vízben, már nem érzett semmit. A forró víz egy bizonyos hőfokon minden keserűséget, fájdalmat .semlegesít. Könnyűszerrel feloldja a hétköznapok szennyét. Érezte, hogy erre a forró vízre félnyolc után is szüksége lenne, nyolckor, kilenckor, sőt éjfélkor is. Ám fél nyolckor el kell hagynia a kádat, fürdőszobáját, lakását, s a kulcsot a folyosón függő Fulla-kép ízléstelenül vastag rámája mögé kell rejtenie. Nevetségesen gyenge vigasz a kedd—csütörtök—szombati rendszeresség. Az apai házat azért kellett elhagynia, mert az apja nem bírta az özvegyéletet, a diákszállót azért, mert nem volt elég pénze, a saját lakásából meg azért kell időnként távoznia, mert van egy barátja, s annak meg ogy érthetetlenül kitartó barátnője.

Az volt az érzése, hogy mindenhonnan elüldözik. Mindig érzett ugyan magában annyi erőt, hogy kivágja magát, ha sarokba szorítják, de ezt a tudatos erőt sohasem tudta a megfelelő pillanatban felszabadítani. Egyetlenegyszer sikerült.

A víz felszíne fölé emelt lábáról letörölte a dús habot, .s kemény mosoly jelent meg az arcán. Igen, a kutya csak a nadrágját tépte szét, aztán kilendült ez a láb, s az eb fájdalmas vonítással próbált menekülni. Mindennap rettegve osont el a Csiba-telep mellett, félt a kutyától, s az iskolába járás minden örömét elrontotta az a százméternyi rettegett útszakasz a régi udvarház mentén. Aztán egyszer, amikor már nem tudott elmenekülni, kétségbeesetten a kutya pofájába rúgott. Csak egy pillanatig örült a vonító állat megfutamodásának, de miután tudatosította, hogy milyen hosszú ideig rettegett attól a dögtől, lényegében alaptalanul s nagyon megalázó módon, a szégyenkezésből vak düh lett. Dühe egyre fokozódott, s másnap már kihívóan közeledett a telep felé. Jobbjában apja élesre fent vadászkését szorította. Amikor a kutyát megpillantotta, rémülten tapasztalta, hogy már nincs visszaút, hogy már nem ura önmagának, Amikor a veszettül ugató eb a közelébe merészkedett, rávetette magát, s bal karjával melléhez szorította a nem várt támadástól megzavarodott állat nyakát. Szinte megrészegült az arcába csapódó bűzös lehelettől, s a jobbjába szorított kést egyszer, kétszer, tízszer, százszor a hörögve nyüszítő eb vonagló testébe vágta. Torkából artikulátlan hangok törtek elő, nem érezte az életéért küzdő állat körmeinek kíméletlen tépését. Vértől és portól mocskosán terült el a kimúló állat mellett. Görcsbe merevedett karját csak nehezen tudta lefejteni a kutya nyakáról. Térdre emelkedve sokáig meredt a legyőzött állat tetemére, nagyon könnyűnek érezte magát, s meg volt győződve arról, hogy valami csoda történt, érthetetlen, de jóleső csoda, mint a mesékben. Abban a pillanatban szentül hitte, hogy semmi köze az egészhez, hogy csak a végeredményt kívánta, de azt sem tudatosan, de az elkövetkező napokban sokáig elidőzött a tetem helyén maradt sötétbarna folt felett.

Arcán a kemény mosoly meghatározhatatlan jelleget öltött. A kártyáséhoz hasonlót, akinek a kezében adu van, de nem játszik vele. Az üzemben, valahányszor más osztályra helyezték — ami által természetesen kisebb-nagyobb hátrányba került — mindannyiszor megjelent az arcán az a meghatározhatatlan mosoly, s a győzelemhez elégséges erő tudata megfelelő elégtételnek bizonyult a számára. Csak néha tudatosította, amikor hajléktalan, űzött vadként kóborolt a fagyos éjszakában, hogy lényegében napról napra megadja magát, a morális győzelem látszatának dédelgetése csak ripacskodó önámítás, s olyankor sötét árnyak jelentek meg az utcasarkokon, s ő megtört lélekkel menekült előlük a külváros huzatos sikátorain.

Kilépett a fürdőkádból. Anélkül, hogy a tükörbe pillantott volna, gyorsan, de gondosan megtörülközött; gyorsan, de ugyanolyan aprólékos figyelemmel felöltözött; végigsimított a zakója vonalán, a nadrágja élén, figyelmesen, két szemszögből is ellenőrizte a körmeit, majd kiment a fürdőszobából.

Miután felvette a felöltőjét, még egyszer visszament a fürdőszobába, leöblítette a kádat, amelyből közben már kifolyt a fenyőillatú, habos víz, majd kiment a lakásból, a kulcsot kétszer is elfordította a zárban, s a Fulla-kép vastag rámája mögé akasztotta.

A sötét lépcsőházon már kihívóan mént végig, léptei magabiztosan koppantak a kövezeten, s a fagyos utcára érve, még mielőtt kesztyűt húzott volna, felöltője belső zsebébe nyúlt; a kés hideg pengéje megnyugtatta.