Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - Bereck József: Fekete, fehér meg szürke
Bereck József Csak az az egy bántotta igazán, hogy Klára nem jött ki a többiekkel az állomásra. Jogod van, jogod van, mondták neki a többiek már vagy százszor; Jogaink nekünk is voltak, de mindig hiányzott az, ami a jog szócskának átvitt értelemben tartalmat adott volna. A pincér fehér kabátját gyanús színű foltok tarkították, és szerette volna megkérdezni tőle, van-e joga bosszankodni, hogy betelepszik ide egy féltucat nagyon rendes fiatal, és sör helyett gyászlevet szürcsöl meggyőződéssel. Egy pillanatra elhatározta, hogy rendel egy korsó sört, de igazán csak egy pillanatra. — Jogod van, érted? — mondták a nagyon rendes fiatalok, de lehetőséged nincs, „ott“ nem is lesz lehetőséged magaddal szemben soha. A Jog banális frázis, ha jótállásként nem párosul hozzá a lehetőség. Értsd meg, Dodó, jogod van, de... Már nem tudott mit kezdeni a JOGOM VAN-nal, egy kicsit Ideges is volt, és szerette volna megkérdezni Andreától, miért vágott olyan apácaképet, valahányszor Klára fehér csipkés, égszínkék baby-doll kombinében fogadta. Mi csalta arcára azt a grimaszt, amikor most ugyanolyan baby-doll villan elő az egymáson átvetett combjai mellől? Bizonyos összefüggéseket soha sem tudott megérteni. Azt szerette volna tőlük hallani, amiről nem fognak beszélni soha. Meg kell tudnunk, mik vagyunk, ismerni kell a saját értelmünket, keresni a kegyelmet, mondogatták mindig. Azt soha nem fogják mondani, hogy „ott“ nemcsak hogy nem lesz lehetőséged önmagaddal szemben, de főként nem lesz ott Klára. Nem, mert nem tudják, hogy a combja belső falán selymesebb a bőr a legfinomabb selyemnél, s tenyere ötzárú börtönében van a kegyelem. Szeretett volna sírni egy sort, őszintén, tiszta szívből, aztán legazemberezni ezeket a nagyon rendes fiatalokat, mert elvették tőle Klárát. Nagyon meglepődnének, mert nem is sejtik, hogy ők falták fel azt az érzelemfölösleget, amely örökre összekötötte volna Klárával. A JOGOM VAN már kifejezetten fárasztotta, s azon is bosszankodott, hogy nem mondták: Csallóközben, vagy valahol Tőkés és Bős, Pozsony és Komárom között. Mindig csak azt mondták: „ott“, és biztos volt benne, hogy vagy tapintatosak, vagy hülyék. Hófehér tapintatukba a részvét vegyített egy kis szürkét, hozzá feketét szürcsöltek meggyőződéssel; brr, fellélegzett, amikor megjött a vonat. ■ Amikor felébredt, hallotta, hogy apja a zörgő kerékpárját tolva kiment az utcára. Azt a biciklit még harminckettőben vette, most hatvanhetet írunk, az annyi mint, hmm ..., még azt mondják, hogy reggel frissebb az ember agya ... Harminckettő, harminckettő, talán már akkor is léteztem, talán az apám kamaszkori vágyaiban, s mégis egy háború, egy sebesülés, egy betegszabadság ítélt később életre, gondolta magában. fekete, fehér meg f zűr ke
