Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - FIGYELŐ - Fogarassy László: Liptai Ervin: Vörös katonák, előre!
bul álltak helyt. Ugyanakkor a tekintélyes budapesti helyőrség képtelen volt néhány menetszázadot küldeni az ország legfontosabb megmaradt szénbányájának a védelmére. És az idők is változnak: a budapesti honvédezred, amely az 1918. december 12-i felvonuláson még Pogány Józsefet hadügyminiszterként élteti, a következő év Július 31- én (most már mint 1. vörös gyalogezred) azzal a szándékkal indul el Cegléd felől Budapestre, hogy eltávolítja a tanácskormányt! (Ezt is meg lehetett volna említeni.) A Kommunisták Magyarországi Pártja elvetette a területi integritás elvét, ennélfogva ellenezte a csehek, románok és szerbek elleni háború gondolatát, illetve annak a támogatását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy minden hatalom (tehát a hadsereg is) a proletariátus kezébe menjen át, és a háború ne teremtsen újabb nemzeti elnyomatást. Liptai hibáztatja, hogy a Diaz-féle fegyverszüneti egyezmény Csehszlovákiára és Romániára vonatkozóan nem tartalmazott semmilyen intézkedést. Csehszlovákiát az antant valóban elismerte hadviselő félnek, ámde Románia a páduai szerződés megkötése idején nem volt az antant szövetségese, hanem semleges ország, mert 1918 májusában különbékét kötött a központi hatalmakkal. Pontosan egy nappal a német fegyverletétel előtt újból hadat üzen Németországnak, de mindenesetre elég korán ahhoz, hogy helyreállítsa szövetségi kapcsolatait. Egy, a szerző által föl nem használt forrás szerint 1918. november végéig a magyar néphadsereg keretében pontosan 5510 tisztet és 34 728 fő legénységet tartottak vissza, illetve szerveztek csapatokba.2 (Liptai harmincezer főről tud.) December végén a behívások folytán a néphadsereg létszáma megközelítette a hetvenezret. A nemzetőrség létszáma november 18-ig 86 439 főt tett ki, ebbe nyilván bele vannak számítva a nemzetiségek gárdái is, amelyek szintén a magyar kormánytól kapták fegyvereiket és ellátmányukat. Nemcsak az olvasóközönségnek, hanem számos szakembernek is újdonság, hogy Linder Béla hadügyminiszter sem volt barátja a Katonatanácsnak, emiatt már november 4-én le akart mondani. Linder egyébként a Tanácsköztársaság alatt mint katonai attasé a bécsi magyar követségen teljesített szolgálatot. Mivel a szerző nem értékeli eléggé a székely hadosztály harci tevékenységét, valószínű, hogy elnézte Fényes Lászlónak azt a vallomását, hogy Kratochvil ezredessel egyetértőleg megvédtek volna a belgrádi katonai egyezmény által kijelölt demarkációs vonalat, ha a román királyi hadsereggel szemben csak egy ötödrészt kitevő fegyveres erőt tudtak volha szembeállítani.3 Ugyancsak tény, hogy a 38. hadosztály (a későbbi székely különítmény) parancsnoka Csúcsánál a saját felelősségére elrendelte az ellenállást, habár Budapestről visszavonulásra kapott parancsot. Az időközben megerősített csapataival meg is akadályozta, hogy Presan tábornok megszállja a bukaresti egyezményben kijelölt vonalig terjedő területet. Ez pedig a románok számára nemcsak a Maros-torkolat, hanem az algyői Tisza-híd birtokát Is jelentette volna. A budapesti Katonatanács hamarabb kikiáltotta a proletárdiktatúrát, mint ahogy a Munkástanács meghozta ezt a sorsdöntő határozatot. Pogányra hallgatott a budapesti helyőrség, ő lett tehát a hadügyi népbiztos. Egyik első intézkedése volt, hogy kiadta a „Katonák a kaszárnyákba“ kezdetű híres parancsát, amelyben haditörvényszékkel fenyegette azokat, akik nem teljesítik kötelességeiket. (Túlnyomó részük csak étkezni és zsoldot felvételezni járt be a laktanyába!) A volt demagógot megbuktatták ugyan saját katonái, ámde az április 4-i tüntetésük egyúttal a Katonatanács sírját is megásta. A Károlyi-kormánytól átvett hadseregben ellenforradalmiság gyanújával fel nem oszlattak. Érthető, mert ha a Tombor vezérkari főnök által javasolt mozgósítás helyett beérték a toborzással, szükség volt mindenkire, aki hajlandó volt szolgálatot teljesíteni, még akkor is, ha esetleg nem írta alá a vöröskatona kötelezőjét. A Tanácsköztársaság három hadjáratot viselt: az elsőt a románok, a másodikat a csehek, harmadikat ismét a románok ellen. Egyúttal pedig leszerelte a szórványos és elszigetelt ellenforradalmi megmozdulásokat. Kun Béla a magyar proletárdiktatúra megszilárdítását azonban nem annyira a magyar Vörös Hadseregtől, mint inkább az 2 Rubint Dezső tábornok: Az összeomlás. Budapest, 1922. 3 Fényes László: A forradalom okai és a Tisza-bünper vádja. Bp. 1922, 44. o.
