Irodalmi Szemle, 1969
1969/1 - FIGYELŐ - Varga Imre: Kézen állva (Tolnai Ottó: Sirálymellcsont)
médium, mert a médium: a költő. Nem érvényes már az izmusok felülmúlhatat- lansága. Nem látunk-e zsíros elégedettséget, mondjuk, szürrealista-versek olvasása közben a kispolgárok arcán? Vitatható konzervativizmus ez. Itt a kérdés, mi lesz ezután? S mivel a szó a költő arcán csattan, ahelyett, hogy átkot mondana a rakéták fémtestére, robotokra és ciklotronokra, megsimogatja egy dörömbölő automata hátát, s a tudósokat, filozófusokat biztatja feleletre. A TÁRGY: lógiák és izmusok desztillálókészüléke, s a párlat: maga a vers. Fordított ember, agytekervénnyé csavarodott gége. Férfi vagy nő. Hiszen most mindegy. A lényeg: az ember. A fejre állított ember. Borzongás van bennem: a csontfehér borítólapon bizonyára szomorúan nézne rám az ábra, ha szeme volna. Nem vak ugyan, csak nincs szeme. Ez Tolnai Ottó világa. Torz, groteszk, merész és monoton világ. Fulladozó, rémült emberarc tekint ránk a sorok közül: a költő. Nem érti a világot, s ha mégis beszél róla, azt artista módon teszi: kézen állva. Sokkal nehezebb így beszélni a dolgokról, de vitathatatlanul újszerű. A szenvedésben is vi- gyorgó, nevető arc; mit jelent ez a kívülállóknak? Fájdalmas vigyor, s nem túlzók, ha azt írom: a bizonytalan világba beleőrült ember keserves fintorra rándult arca. Hiszen ez nem is mosoly! Nem látszik-e így félelmetesen-rémül- tebbnek az ember, mint ha könnyezve, gyáván, ordítozva jajgatna megálmodott világáért? „Ha majd az orvosok Egész a torkig felvágják hasad És csöpp pergamenfejű Albérlős elhagy Megkeményedik lábszárában a csont De az sem lesz baj ha apja Nevének kezdőbetűjét veszik fel Mint egy kis gatyát a lábak Kivezetem az útra És az egyik eperfa tövében Miután szűcsgombával jelet rajzolok a homokba Megadom a vízirányt Valamint a csillagot (0) Lemondás és homály. Kemény és merész képek. A furcsa, tudatosan más irányú tárgylátás, az asszociációk, az imagizált képek [„makkot szedtem t őrlő guminak") sokértelmű képpé, képekké formálódnak. „Lúdtojásnyi ólomdarabot viszek magam előtt, körmömmel belevájtam, lesem, hogy oxidálódik.“ (Ősz) A világból kiragadott lúdtojásnyi fémdarabra ráruházza a természet vagy időjárás változásait. (Mintha ezt mondaná a költő: Itt van kezemben egy egyszerű ólomdarab, csak meg kell néznem, és megmondom nektek, milyen évszak van a fejünk felett.) A varázsszavakat mormoló sámánok, regösök sorsa és a XX. század költőjének tragikuma ebben a versben érintkezik a legérzékletesebben. Az érintkezés útja egy vékony cső: ezen áramlik az évezredeken át felgyülemlett erő, a költő megnyitotta csapon át. A Modna hiSa tíz sorát inkább érzem reklámszövegnek, apróhirdetésnek, mint versnek. Sorai telítésüknél fogva hatástalanok, a verset a fura csattanó végképp a fehérre meszelt fal mögé rejti. S a tanulság: Ami új, az csak félig költői, de csak akkor, ha a hatást nem silányítja el a költő. A Gerilladalok verseinek többségében a refrént kanonizálja. Általában a kezdősorral fejeződik be a vers: „Ahogy a kisvároson átvonultam rettegve vizsgálták nagyra tömött zsebeimet Makkot szedtem törlőguminak Ahogy a kisvároson átvonultam“ S a hatás: az eseményeket bizonytalanul próbálgatjuk magunkban eredeti helyükre rakni. Már-már sikerülne, de ott a refrén. Talán a képlettel kifejezhetetlen körforgás, monoton, elidegenedett élet. Próbáljuk meg fordítva: Ahogy a kisvároson átvonultam Makkot szedtem törlőguminak nagyra tömött zsebeimet rettegve vizsgálták Ahogy e kisvároson átvonultam. Kell-e még bizonyíték rá, hogy a világot kézen állva is szomorúnak, csalódottnak, kegyetlennek vagy mosolygónak látjuk? Ugyanez érvényes a Pákát robbant című versre is, s így játszhatnánk, míg e kötet végére nem érünk. S akkor talán rájönnénk, hogy ez az egyfajta világlá
