Hidrológiai tájékoztató, 1996

2. szám, október - BESZÁMOLÓK, EGYESÜLETI ESEMÉNYEK - Matussné dr.Lendvai Márta-Pongrácz Zsuzsánna: Beszámoló a "Pentele és a Duna. A folyó a település életében" című időszaki kiállításról

Tanulmányutunk utolsó napján nevezetes helyet látogattunk meg, ugyanis itt volt Szlovákia egyetlen sóbányája. Évente mintegy 25 0001 sót termeltek ki innen modern vákuumos lepárlással. Illik megemlíteni, hogy e települést már Árpád vezér idejében is említették. A bányát 1572-ben nyitották meg. Idők folyamán többen is birtokolták (lásd: A M. Kir. Földt. Intézet Évk. 1887). A kősó előfordulását ezen a vidéken számos sós forrás igazolta. Sóvár és a Sóvári-hegység is ennek alapján kapta a nevét. Geológiai értelemben a sőelőfordulási területek határai pontosan ki voltak jelölve a kutatásoknak köszönhetően. A sóvári „kősóbánya" bányamúzeum ma már, mit részletesen tanulmányozhattunk. Mint említettem a bánya 1572 óta működött egészen 1970-ig. A só vizes oldatban volt található, s mintegy 150 m mély aknát (Lipót akna) mélyítettek le, s ez volt maga a bánya. Ezt a vizes tömény oldatot kecskebőrből készült vödörszerű zsákokban hűzták fel a felszínre. A bánya fölött egy kör, illetve henger alakú ház volt (és van ma is). Ebben foglalt helyet a felhúzó-felvonó szerkezet, ami a mélyből a tele zsákot felhúzta, az Ureset meg a mélybe engedte. E berendezés teljes szerkezete fából készült, a működtetéséhez a lovak erejét vették igénybe. A lovak körbe-körbe járva hozták működésbe ezt a hatalmas vödröskút hengeréhez hasonló szerkezetet. Miután ez a sós-vizes oldat a felszínre került a párologtató üzembe szállították. Idők folyamán az oldat szállításának módja változott. Pl. továbbították fából készült nagy átmérőjű csővezetéken is, de fából készült csillék és fából készült csillesín segítségével is. Ezek az úgynevezett „párologtató házak" óriási fa építmények voltak, melyek még ma is megvannak. E párologtató színek hossza 200 m, szélessége 20 m. A fából készült hatalmas tartályok össztérfogata 10 000 hl. Ezekben a tartályokban gyűjtötték össze a sós levet. A sót ülepítették és a vizet „leengedték" a sóról. Majd a még mindig sok vizet tartalmazó sór üstökbe rakták és ezek alá tüzelve „főzték" a sót, s így mesterségesen párologtatták el a vizet. Az üzem kapacitása még ma is meglepetésnek tűnik, ugyanis 4 óra alatt 150 m

1 kiváló minőségű sót állítottak elő. E helyen a 150 m-es mélységben a só 200 m vastagságú rétegben fordult elő nagyobb részt homokkőbe ágyazva. Geológiai anomália, hogy Aknasugatagon (Erdélyben) és Aknaszlatinán (Kárpátalján) a só felszínre kikerülve is látható. Mint jeleztem tanulmányutunk befejező állomása volt a sóbánya megtekintése - elméletileg. Ugyanis Vitális tanár úr minden úton „tartogat" meglepetést számunkra. Szerencsére ez most is bekövetkezett. A „ráadás" nem volt más, mint - a rövid kassai városnézés után - az Áj-patak völgyének megtekintése. És mondhatom, ennél szebb meglepetést nem tudott volna okozni azoknak sem, akik már jártak erre, és főképp azoknak nem, akik most járnak erre először. Nam vagyok festő, de még író sem! Ezt a tájat tehát lefesteni nem tudom. Leírni megkísérlem, de túl szép ahhoz az Áj-patak völgye, hogy ezt én megtegyem. így tehát ismétlésekbe bocsátkozom és átcsempészem a már leírt gondolataimat előző utazásunk során látottakról e helyről kivonatosan: Az Áj-patak völgye nem más, mint hatalmas fenyvesrengetegekből kiemelkedő hófehér mészkőszirtek birodalma. A völgyben az út mellett folydogál a kis Áj-patak bugdácsolva a sziklagörgetegekben és ahogy a Nap sugarai belopakodnak a fák sűrű lombjai között, a víz fodrában megakadva sziporkázva szórják szét fényüket. A csöndet csak a víz csobogása és a hideg karsztforrásokból történő édesvízi mészkő kiválása teszi még ünnepélyesebbé. Egondolatok jegyében búcsúzunk Kelet-Szlovákiától és festői szépségű tájaitól. Hartman László Beszámoló a „Pentele és a Duna. A folyó a település életében" címú időszaki kiállításról A Magyar Hidrológiai Társaság Dunaújvárosi Területi Szervezete kezdeményezésére és anyagi támogatásával rendezte meg az Intercisa Múzeum a Millecentenárium alkalmából a „Pentele és a Duna. A folyó a település életében" című időszaki kiállítását. A régészet, a néprajz és a történeti muzeológia eszközeivel és módszereivel próbálta a kiállítás megragadni a folyó és a település közötti kapcsolat leglényegesebb pontjait. A folyók mindig jelentős szerepet játszottak az emberek életében. Az életadó víz partján jöttek létre a települések: olykor egész civilizációk - gondoljanak csak Mezopotámiára például! Európában a rendszeres csapadék miatt nem volt szükség az ókori folyamvölgyi társadalmak öntözéses gazdálkodásához hasonló földművelésre. A nagy folyók a Római Birodalomban kapnak lényeges szerepet. Augustus császár a birodalom optimális határaként a Dunát és az Elbát, később a Rajnát jelölte meg: világosan látta ugyanis, hogy a római uralom konszolidálása az Alpoktól északra, illetve a birodalmi határok biztosítása csakis folyami határokkal valósítható meg. Ennek okát a modern kor hajlamos abban látni, hogy a folyók mint látható határvonalak kerültek számításba. Gyakran merül fel magyarázatként az átkelhetetlenség is. A történeti források azonban arról tanúskodnak, hogy nemcsak a kelták és germánok, hanem a honfoglaló magyarok, de még a tatárok számára sem jelentettek komoly akadályokat e folyók. Az igazi, stratégiai ok nem az elválasztásban, hanem az összekapcsolásban keresendő: a szállítás, a hadsereg folyamatos ellátása, egyáltalán a biztos összeköttetés kizárólag vízi úton volt megteremthető. A víz, a folyó, mely életet ad, és vesz el, elválaszt és összeköt: „múlt, jelen s jövendő". Évszázadokig hordozza a korok, emberi sorsok emlékeként a valaha medrébe került tárgyakat, így válik régészeti lelőhellyé. Többnyire mederkotráskor, véletlenszerűen látnak napvilágot az ún. sóderleletek. Ezek egyedülálló szórványok: az ősállatcsonttól a középkori kardig ezerféle dolog. A kutatóknak csak azok az adatok állnak rendelkezésére a meghatározáshoz, melyeket maguk a tárgyak szolgáltatnak. A régészettudomány sajátos ága a víz alatti régészet. Az archeológia általános szabályai és alapelvei szerint folyó feltárások számos hajóleletet hoztak már felszínre. Ezek az „ásatások" jobbára tengereken, tengerekben zajlottak; folyókban csak különösen kedvező körülmények között (pl. nagyon alacsony vízállás, kis sodrás) végeznek ilyen kutatásokat. Az elmúlt években Bölcskénél sikerült kiemelni egy római kori kikötőépület egyes köveit. Sajnos végérvényesen megsemmisült az a monostorrom, mely a dunaújvárosi Rácdombtól kissé északra, a Duna egy szigetecskéjén állt: 1902-ben a folyó szabályozásakor felrobbantották. Az épületmaradvány kövei szétszóródtak a vízben, nagy szárazság idején ma is látszanak. Egy 1238. évi oklevélből tudjuk, hogy a monostor névadója Szent Panteleémon - latinosan Pantaleon -, egy kis-ázsiai orvosszent. Innen származik Dunaújváros településelődjének, Pentelének a neve. A görög rítusú férfimonostort (a pápaság rosszallásának kivívása nélkül) legvalószínűbben Szent István korában alapították. Ez időből ismerünk egy Andornok-ra „magyarosított" görög betelepülőt, aki István tói itt kapott birtokot. A birtokhoz tartozó szigeten ő hozatta létre a családi monostort. A torony nélküli, jellegzetes bizánci stílusú építmény építőmesterei görögök lehettek, lakói bazilita szerzetesek voltak. A monostor a tatárjárás idején pusztult el. A Duna az új- és legújabb korban fontos szerepet játszott a község gazdasági életében. A vízimalmokban több száz család talált megélhetést. A község halászata is a Duna vízén folyt. Közlekedési útként mind a teher-, mind a személyforgalomban jelentős szerepet töltött be. Az összeköttetés az alföldi településekkel Szalkszentmárton érintésével - pedig kizárólag vízi úton, komppal, csónakokkal volt hehetséges. A lakosság nagy része a Dunáról hordta a vizet, az állatok itatása szintén itt történt. A dunai malmok tulajdonosai a 18. században egyrészt jobbágyok és nemesek, másrészt molnármesterek voltak. A molnárok a Fejér megyei molnárcéhhez tartoztak, Dunapentelén az anyacéhtől függő leánycéh működött. Ipartársulattá történő átalakulása 1872-ben történt meg. 53