Hidrológiai tájékoztató, 1990

2. szám - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Vágás István: Az 1965. évi dunai, és az 1970. évi tiszai árvíz évfordulóján

Az 1965. évi dunai és az 1970. évi tiszai árvíz évfordulóján „Az emberek eleinte az árvizet is úgy fogadták, mint a többi csapást: sajnálkoztak, sopánkodtak, mi lesz az országból; közben, mint a többi elemi csapásnál, keresték, miben hibáztassák a felelősöket. Még én is gondoltam olyat: kár a természet leigázásáról olyan hangosan beszélni. Még meghallja. Hisz nemcsak a kenyerünk van az időjárás révén a kezében, millió orv módja van, hogy az óvatlan tervezőn bosszút álljon." — így írt Németh László 1965-ben, majd így folytatta: „ ... mi legalább húsz estén aludtunk el úgy, hogy holnapra Baján, Mohácsnál átszakad a gát. S reggelre mégsem szakadt! Ez annál szívet emelőbb volt, mert Szlovákiában, Jugoszláviában át-átszakadt. Mégis csak tud valamit a mi árvédelmünk! És a tanulságok: „Nem tudom, mit emésztett fel az árvízvédelem, s mit pusztított volna el a földekre kibocsátott víz, de még ha megközelítené is (amit nem hiszek) a védekezés költsége a rombolásét, akkor is megérte nagy nemzeti erőfeszítéssé fokozni... Eredményes és tanulságos hadgyakorlattá vált a gátvédelem, a dagadt folyam másik oldalán győztes folyammá duzzasztva az emberi akaratot. ... Igen, így kell az országos veszéllyel szembenézni, a nemzetet ellene mozgósítani! S itt hadd vallom be mindjárt, hogy magam nemcsak csodálatot — irigységet is éreztem a gáton küzdők iránt... A nagy nemzeti összefogások a veszély levegőjében jönnek létre. A veszély, mellyel szembenéztek, nemzeteket szült újra, a történeti nagyság észrevett, s leküzdött veszélyből táplálkozik." 1965-ben április végén a dunántúli folyókkal — a Rába, Rábca, Marcal és más kisebb folyók olykor kiöntéses kataszrófát okozó árvizeivel — kezdődött, majd a Duna több nagy árhullámával folytatódott az áradássorozat, legvégül pedig júniusban a Duna minden addigit meghaladó árhullámával „tetőzött". A Duna magyarországi töltései — hála a szigorú követelményeket érvényesítő megfigyelő szolgálatnak, a szervezett védelmi anyagellátásnak és munkálatoknak, a vízügyiek, a katonák és a polgárok áldozatkészségének — állva maradiak. Ez nem mondható el a környező dunai államok 'töltésrendszeréről, különösen pedig a pusztító csallóközi árvízkatasztrófáról. A magyar árvízvédekezés tehát valóban sikeres volt. 1970-ben több előkészítő eső és több, egymást fokozó árhullám sorozatában bizonyult katasztrofálisnak a májusi és júniusi, jóformán minden, Tisza-vízgyűjtőn levő folyón jelentkezett, szintén minden addigit felülmúló vízmennyiség román területen a Szamos, a Maros, később a Körösök mentén számolatlan volt a gátszakadásos katasztrófa. Olyan városoknak, mint Gyulafehérvár, Déva vagy Szatmárnémeti, a város magja került víz alá A Szamos alsó folyásán nálunk sem lehetett a veszedelmet távoltartani. De, a Maros vagy a Körös mentén, vagy a Tisza teljes hazai szakaszán a magyar vízügyi szolgálat ismét sikert ért el. Még azon az áron is, hogy olyan nagy várost, mint Makót, biztonsági okokból 10 napra ki kellett üríteni. Szegeden emlékmű felirata hirdeti, hogy 49 napos küzdelem árán a második szegedi árvízkatasztrófát sikerül elkerülni. Íróink legjobbjai — vagy, talán nemcsak azok? — 1970-ben is versengtek a felsőfokú jelzők használatában a vízügyiek szervezettségéért, helytállásáért, az ország, a nemzet áldozatkészségéért, a veszélyben mutatott egységéért. „Nem az árnyék a jellemző, hanem a helytáliát a gáton, s a segítségre kész együttérzés az országban. Igaza volna eszerint Adynak: Mohács kell nekünk?" (Fekete Gyula: Társadalmi stress.) „Hiszen ez egy nyert csata. Egy diadalmasan befejezett háború. Sőt, a század egyetlen magyar győzelemmel végződött háborúja. Mi több, az időben akár hátrább is terjeszkedhetünk, s nemcsak a háborúkat, hanem a forradalmakat és szabadságharcokat is ide számíthatjuk, akkor is ennek az idei árvíznek az elhárítása marad az egyetlen győzelem." „Kiderült, hogy vannak ebben az országban bizonyos csendben működő szervezetek, mint pl. a Polgári Védelmi Szervezet, vagy, és elsősorban a vízügy, amelyek az adott pillanatban rendkívüli teljesítményekre, rendkívüli háborús teljesítményekre képesek." „A vereségből való tanulságlevonásokban nagy gyakorlatunk van nekünk, magyaroknak. Próbáljunk meg egyszer tanulságokat levonni ritka győzelmeink egyikéből is." (Az utóbbi három idézet Csurka István: „A győzelmes 1970-es tavaszi hadjárat néhány tanulsága" c. művéből való.) Illyés Gyula jegyzeteiben a nehéz napokról, a „mentőágak"-ról ír így: „Egy érzelemben mintha mégis fogyatékosak volnának. Nem vártak hálát. Hogy hálát eleve nem vártaik, még megmagyarázható. De, hogy utólag is félszegen hallgattak — ez mivel magyarázható?". Erdei Ferenc: „A nagy tiszai árvíz 1970-ben" c. értékelésében megállapítja: „Tehát: emberi erő, gép és műanyag, ezek segítettek a győzelemhez. De mindez holt alkatrész lett volna, széteső alkotóelem, ha kellő szervező erő össze nem fogja és harcba nem veti őket. Mi volt ez a szervező erő? Először maga a vízügyi szervezet. Ha majd egyszer szociológusok, történészek és szervezéstudományi specialisták megvizsgálják azt, hogy intézményeink hogyan alakultak át a szocialista átszervezés során, mit őriztek meg régi hagyományaikból, s miben öltöttek új jelleget, akkor a Magyar Népköztársaság vízügyi szervezetét első helyre kell tenniük e tanulságok összegezésében. ... Tanúsítom tehát, hogy a vízügyi apparátus átalakult a szocialista átszervezés során, de saját szakmai hagyományait soha nem tagadta meg, akkor sem, amikor politikailag ezt követeltük tőlük. ... A vízügyi apparátus mostani (s most már régi) vezetője egyaránt kereste a politikusok támogatását és szakmai kollégái szolidaritását, s mindkettőt el is érte, de mindkettőt csak viszonylagosan, s ez a legnagyobb teljesítmény az ő pozíciójában." És — ezzel értünk a vízügyi apparátus (1970-ben) „mostani" vezetőjéhez, Dégen Imréhez, aki az 1954. és 1956. évi dunai árvízkatasztrófák után újjászervezte a Szolgálatot, kipróbált szakemberek tudására támaszkodva előbbre vitte az árvízvédekezés és vízgazdálkodás elméletét és gyakorlatát, irányító egyéniségévé vált az 1965. évi dunai és az 1970. évi tiszai sikereknek, s méltán volt ebben az időben az ország közvéleménye előtt egyike a legnépszerűbb közéleti embereknek. E gondolatok közt emlékezzenek azok, akik részesei voltak: az 1965. évi dunai árvízvédekezés sikerének 25., az 1970. évi tiszai árvízvédekezés sikerének 20. évfordulóján, s ugyanakkor, ne feledkezzenek meg arról sem, hogy a vízügyi szolgálat egykori nagy alakja, Dégen Imre a kényszerű feledékenység homályából előléptetve, 1977-ben bekövetkezett halála után is megkapja — születésének 1990-beli nyolcvanadik évfordulója tiszteletére is — az őt megillető megbecsülésünket és tiszteletünket. Dr. Vágás István A Hidrológiai Tájékoztató jelen füzete megjelentetéséhez a VÍZITERV nyújtott anyagi támogatást, melyért ezúton is hálás köszönetet mondunk (Szerk.). 6