Hidrológiai tájékoztató, 1988

1. szám, április - MEGEMLÉKEZÉSEK - Dr. Vágás István: A vízgazdálkodási társulatok 150 éve az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság mai területén

A beavatkozás teljes mértékben "meghozta a tőle elvárt eredményeket. Jeges árvíz azóta nem fenyegette Budapestet. Igaz az is, hogy további előnyök származhattak volna — most már nemcsak Budapesten, bár részben ott is, mert teljes munka a Szentendrei-szigettől a Csepel-sziget végéig terjedő szakaszt is magába kellett, hogy foglalta volna —, ha a fővárosi szabályozást összeköthették volna a Duna teljes hazai szakaszának szabályozásával. Az e célra rendelkezésre álló pénz hiánya azonban csak a legszükségesebbek elvégzésére adott módot. Az eddigi legnagyobb, 1956. márciusi jeges árvíz, amely Budapesttől délre súlyos károkkal, töltésszakadásokkal és meghágásokkal járt, a fővárost nem fenyegette. A jég Budapest alatt először a dunaföldvári hídnál állt meg, később az ettől délre fekvő folyami kanyarulatokban, rosszabbul fejlett szakaszokban. Ez azt mutatta, hogy a Duna további szakaszain száz év múlva is maradt még sok folyamszabályozási és árvízvédelmi töltéserősítési tennivaló. 1956. jeges árvize, majd 1965. nyári árvize után nagyobb töltéserősítésre került sor a Duna teljes hazai szakaszán. Azt is meg kell említenünk, hogy 1956 után szervezték meg a magyar jégtörő flottát — amely szükség esetén jugoszláv szakaszon is tevékenykedhet —, s amely további biztosítékot nyújt árvizet előidéző jégtorlódások keletkezése ellen. Összegezés Pest városa 1838. évi pusztulásának tanulságai nyomán végül a mérnöki tudás és akarat diadalmaskodott és a veszélyt kiváltó okokat olyannyira sikerült kiiktatni, hogy ma még a probléma szintjén sem beszélünk a főváros környékén jeges árvízi fenyegetettségről. Ritkán sikerül a vízimérnöki gyakorlatban az ennyire eredményes beavatkozás. Ott, ahol töltések védik az árvíztől mentesített területeket, a védekezési időszakban és a békés időszakokban egyaránt ügyelni kell a töltések és a folyók állapotára, s állandóan készen kell állni a védekezés munkáira. A mérnök, a hidrológus számára elsősorban ezért tanulságos a pesti árvíz, s számára nem annyira a pusztulás képe, hanem a végleges elhárítás műszaki megoldásai maradandók és emlékezésre méltók. Dr. Vágás István A vízgazdálkodási társulatok 150 éve az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság mai területén A vízgazdálkodási közfeladatok ellátásában fontos szerepük van az állami vízügyi szervezet kötelékébe nem tartozó, de annak szakirányítása és felügyelete alatt álló, a helyi érdekeltek kezdeményezésére, erőik önkéntes összefogásával megalakult vízgazdálkodási társulatoknak. A mult század nagy vízimunkáinak végrehajtásában — amelyek közül a legnagyobb szabású a Tisza szabályozása volt — is a legnagyobb jelentősége az érdekelt birtokosok vízi társulásainak volt. Ezek a vízi társulatok egész 1948-ig, a vízügyek államosításáig végezték a vízügyi tevékenységnek akkor a nem állami feladatkörbe sorolt legnagyobb részét. Az államosítás azután minden vízügyi feladatot állami feladattá tett. A vízügyek államosítása után azonban hamar kiderült, hogy a vízgazdálkodás fejlődésében érdekelt helyi államigazgatási szervek, a lakosság, az ipari és mezőgazdasági üzemek és az állami vízügyi szervezet között az együttműködés nincs kellően szabályozva, és _az sincs biztosítva, hogy a vízgazdálkodásban érdekelt helyi szervek és lakosok érdekeltségeinek megfelelően be legyenek vonva az elsősorban az ő közvetlen érdekeiket szolgáló vízügyi munkákba. Ezen segített az 1957. évi 28. sz. törvényerejű rendelet, amely létrehozta a helyi érdekeltségű és helyi erőforrásokkal elvégezhető vízgazdálkodási feladatok megvalósításának az érdekeltek önigazgatásával és erőforrásaik felhasználásával működő új szervezeti formáját: a vízgazdálkodási társulatokat. A régi vízitársulatok mintegy 120 éves működése, az új vízgazdálkodási társulatok 30 éves tevékenysége igazolta, hogy a helyi vízgazdálkodásnak jelentős teljesítményeket felmutató szerveivé váltak. A Vízgazdálkodási Társulatok Országos Válaszmánya elnöksége 1987. június 25-i és 26-i szegedi ülésén emlékezett meg a társulati tevékenység másfél évszázadáról. A megemlékezés tiszteletére az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság kiadványt bocsátott közre az Alsó—Tisza vidékén tevékenykedő vízgazdálkodási társulatok életéről, és a szegedi Vízügyi Emlékhelyen kiállítás nyílt a 150 éves társulati mult egyes dokumentumairól. A Vízügyi Igazgatóság kiadványának legfontosabb tanulmánya Forgó László ny. vízügyi igazgató összeállítása a Csongrád megyei ármentesítő társulatok történetéről, megalakulásuktól az államosításig. A Tisza szabályozását is végrehajtó társulatokat Széchenyi István hívta életre. A legtöbbjük 1837 és 1848 között már működni kezdett. Első korszakukban, amelyet Forgó László az alakulásuktól az 1879. évi szegedi árvízig jelöl meg, megépítették Csongrád megyében az összes árvízvédelmi töltést, számos akkor korszerű zsilipet, szivattyútelepet, belvízi főcsatornát hídjaikkal és átereszeikkel együtt. Már-már egyesek az öntözéssel is foglalkozni kezdenek. A földmunkák dandárját a megye híres kubikos földmunkásai végezték, akiknek irányítói a jól képzett, s nagyobb részükben emberséges gondolkodású vízügyi mérnökök voltak. A régi társulatok korára esett az 1848-49 évi forradalom és szabadságharc, a leverést követő nehéz időszak, később a két világháború. Ezért száz évükből 50 év hozhatott csak eredményeket, a másik 50 év a visszafejlődés, az „éppen, hogy élés" időszaka volt. A Tisza szabályozás hősi időszaka után a területi társulatok tevékenységének időszaka következett. A társulat irányításban a nagybirtokosok súlya és szava nőtt meg. A különböző birtokosok közti ellentétek, a városok érdekeinek ellentétei gyakran még akkor is fennmaradtak, amikor a nagybirtokosság hatalma visszaszorulóba került. Időbe telt, amíg a sok apró érdekeltség megtalálta a közös nyelvet és életképes nagy társulatokba tömörült. 1872-ben az ország 29 nyilvántartott társulatából 8 volt Csongrád megyében. Az 1879. évi szegedi árvízkatasztrófa a társulatok életében és szervezetében is több változást hozott. Megérett a helyzet, hogy létrehozzák az ország legnagyobb társulatát, a Körös—Tisza—Maros Ármentesítő Társulatot. A társulatok második korszakában, 1879 és 1919 között kialakultak a társulatok „történelemi" öblözetei és nyilvánvalóvá vált a társulati szervezésnél a vízgyűjtő területi egység, szemben a közigazgatási egységekkel. Számos jó törvény született a társulati munka érdekében, ezek között is a legfontosabb az 1885. évi 23. törvény, az ismert „vízjogi törvény". A kormány a 80-as évekre jutott el odáig, hogy Széchenyi 40 évvel azelőtti szervezési programját magáévá tegye. A társulatok ebben a „második" korszakban nemcsak megépítették saját szervezetükkel és munkaerejükkel vízierőműveiket, hanem — érdekeltek lévén — tovább is fejlesztették azokat, s az árvízveszedelmek során meg is védték. A társulatok ekkor bizonyíthatták, hogy munkásságukban elsősorban nem is a mennyiségi, hanem a minőségi teljesítmény a döntő. 8