Hidrológiai tájékoztató, 1985

ÁLTALÁNOS VONATKOZÁSÚ CIKKEK - Dr. Bendefy László: A Duna történeti múltja régi térképek és útleírások szerint

posványos vizek nem borították. A sereg útja Pozsonytól a Temes-megyei Keve (Kovin) községig öt hétig tartott, ahol is a Morava torkolata táján — átkelve a Dunán — a szerbek földjére érkeztek. Mivel a Vaskapu sziklái .között csak igen nagy nehézséggel tudtak volna átkelni, a császár „a nagy ügyeséggel és gonddal készült hajókról" minden terhet kocsikra és szekerekre rakatott és a Morava völgyében az erdőkön át haladtak tovább, a hajókat pedig visszaszolgáltatta a magyar királynak. A XV. század végéről származó brugesi itenerarium (Itinéraire brugeois) szerint a hazánkon átvezető nemzetközi út Budáig a Duna mentén haladt, kiépített éjszakázó helyekkel. Ezek: Hainburg — (Magyar) Óvár — Győr — Szőny — Nyergesújfalu, majd a Visegrádi szorosan át — Szentendre érintésével — Buda következett. Érdekes és jellemző adatokat jegyzett fel Bertrandon de la Brocquiere 1433. évi utazása alkalmával. Macedóniából jövet Belgrádnál kelt át az éppen áradásban levő Dunán. Az ártér — írja — kb. 12 mérföld (miiles) széles lehetett. Üt ját Pancsován keresztül Becskerek felé folytatta. A városba komppal jutott be, mivel Becskereket ez időben egy igen nagy kiterjedésű tó (Ruszanda tó) és mocsár vette körül. Továbbá a Bega két hídján is átkelve Becsére, majd Szegedre, onnan pedig Pestre jutott. A tiszai átkelésről megjegyzi, hogy egyetlen folyóban sem látott olyan rengeteg sok és nagy halat, mint a Tiszában. Budán a Várhegyet a Duna két ága fogja közre. A keleti főág partján, a várfalakon kívül igen szép melegfürdők vannak. Legszebbek a déli végénél találhatók, de vannak még további melegforrások is a hegy keleti oldalának hosszában. A nyugati ág a mai Széna-téren, Vérmezőn és a Horváthkerten át vezetett és a Tabánnál egyesült ismét a főággal. Brocquiere Budáról Tata és Győr érintésével (Magyar) Övár felé haladt tovább. Említi, hogy a Hanságon és a Fertőt szegélyező mocsarakon átvezető töltések tetején igen jó út vitt a Lajta-parti Bruckba. A dunántúli útviszonyokról általában nagy elismeréssel emlékezik meg. 1502-ben érkezett hazánkba II. Ulászló királyunk mennyasszonya, Candale-i Anna. Krónikása a Dunát igen széles, mély és hosszú folyóként írja le, mely a környező lapályokat gyakran elönti árvizével. 1585-ben IV. Henrik francia király diplomatája, Bongars Jakab, nagyobb utazást tett hazánkban, öt alkalommal csónakkal kelt át a Dunán, melynek partjait rendben levőknek, fákkal és erdőkkel borítottnak írja le. 1591-ben Br. Vratiszlav, II. Rudolf császár követségének tagjaként utazott Bécsből gályán Komáromba, majd Esztergomból török hajón folytatta útját Buda felé. A Duna — írja — tele van szépen feldíszített török naszádokkal. A visegrádi várat még épségben levőnek mondja. A Budától Titelig tartó Duna-szakasz — Vratiszláv szerint — végig hajózható. Buda és Pest között a törökök, hogy a hajóforgalmat ellenőrizhessék, a Dunát hatalmas szemekből álló lánccal zárták el. 1669—1670-ben Brown Eduárd, II. Károly angol király orvosa, a Dunának teljes magyarországi szakaszát beutazta; Galacnál fordult vissza. Leírásában meglepő, hogy a folyót teljes hosszában jól hajózhatónak mondja és elragadtatással ír a Dunán látott hajóhidakról és a nagy mellékfolyókon, torkolatuk közelében épített „igen szép és erős" gerendahidakról. A 2 mérföld hosszú, 16 toronnyal megerősített eszéki Dráva-híd valósággal csodálatba ejti. A közölt szemelvények írói többnyire csak a Duna fő ágát látták. Nem vették észre, hogy a török időkben a Duna mellékfolyóival és mellékágaival senki sem törődött. A szabályozatlan vizeken és a sekély árterületeken a szabványos, mélymerülésű hajók nem is tudtak mozogni. Csak a kis, könnyű magyar naszádok voltak alkalmasak a gyors helyváltoztatásra. A törökök is ezt a hajótípust fejlesztették ki a maguk használatára. A bécsi Arzenálban készült idomtalan osztrák gályák a szabályozatlan mederben minduntalan megfeneklettek és csak lefelé tudtak úszni. A császári követek hajói ugyan simán úsztak lefelé a Dunán, de a Csepel-szigettől lefelé az utazást meglehetősen nehezítette a sok Duna-ág, amelyek ugyancsak próbára tették a hajós legénység ügyességét. Sekély szakaszok, lappangó fenékzátonyok szorították keskenyre a hajózható medret, amelynek iszapjából félig korhadt fatörzsek és a körülöttük keletkező örvények tették veszélyessé a hajózást. A kiöntések között bozóttal benőtt szigetek és sűrű ártéri erdők sötétlettek. Emberi lakóhelynek a ritkás falvakon kívül nyoma sem volt. Az utasok első és uralkodó benyomása az elhagyatottság és a szörnyű magányosság, a kiszolgáltatottság érzése. A régi kultúrának nyomai jóformán teljesen eltűntek. A Duna jobb partján „tövis bokor" nőtt be szántót, szőlőt. Mohácstól délre oly nagy a fű, hogy egész hadcsapatok elbújhatnak benne. A valaha oly gazdagon termő Szerémség végeláthatatlan, bozóttal benőtt, sík pusztaság, melynek egyhangúságán csak a felperzselt falvak már-már gyeppel takart, felpúposodó nyomai, véletlenül megmaradt, elvadult szőlősorok, s egy-egy facsoport enyhítenek. A Dráva és Száva torkolatának táján, kis termetű lovakból álló, több ezer állatot számláló vad ménesek száguldoztak. Embert, vagy pásztorok nyomát véletlenül sem látták az utazók. Ez az állapot a XVI. század közepén már jellemző. A tizenötéves háború végére a kép még siralmasabb. Az utazó észre sem veszi, mikor érkezik el a hajdan virágzó magyarországi Duna-szakaszról a balkáni Duna vidékére. A vizek szabályozatlansága miatt az alföldi Duna egész hosszában bűzhödt, áporodott a levegő. Malária, vérhas és tífusz tizedeli az embereket — a benszülött lakosság kivételével. Ök valahogy hozzászoktak, hozzáedződtek ehhez. Az idegen zsoldosok és a törökök soraiban ez a különös „morbus Hungaricus" erősen pusztított. V. Károly hollandus eredetű diplomatája, Skeppel Kornél csodálkozva szemléli az ország halgazdagságát. A Temes, a Bega, miként írja, fekete a haltól; és még csak nem is ezek a folyók a leggazdagabbak halban, mert azok igazi hazája a Duna és a Tisza, ahol soha nem látott nagyságú halakat fognak. A halász csak bemeríti hálóját a vízbe, hogy hallal szakadásig tele húzza ki; de csak egyet-kettőt emel ki belőle, a többit visszaereszti a vízbe. Nincs a halnak ára, miért vesződjék vele? Mátyás korában két krajcárért egy szekérderéknyi halat adtak: a legfinomabb fajtáikból. Ilyennek látta a Duna környékét a XVII. század végén a törököt kiűző, jobbára idegen hadsereg. És ami a török után még pusztítható volt ebben az országban, az a felszabadító háborúban pusztult el. A fegyvermozgás, a csapatok sűrű és gyors helyváltoztatása azonban megkövetelte az utánpótlás megszervezését is. S mivel a száraz terep mindenütt szinte járhatatlan volt, elsősorban a vízi szállítás lehetőségét kellett megteremteni. Ezért került sor — úgyszólván az egész országban — a folyók gyors felmérésére és hajózható csatornák terveinek készítésére. De ezzel együttjárt a vadvizek lecsapolásának, a túlfejlett folyókanyarok regulázásának problémája is. És mindenekelőtt a folyók főmedrét kellett hajózásra alkalmassá tenni. Mindezek a feladatok megkövetelték a folyók térképezését. A XVI—XVIII. századi Duna-felmcrésck Magyarország vízrajzáról legelső ízben Lázár deák 1528-ban megjelent térképe ad megbízható áttekintést. Ez — természetesen — nem jelenti azt, hogy hazánk a XIII—XV. századi térképeken egyáltalában nem lett volna megtalálható. Országunkat 2000 év óta különböző okokból nagyon is ismerték és számon tartották. A IV. századi római birodalom közlekedési viszonyait feltüntető „Peutinger-tábla" Pannónia két tartományának katonai őrállomásait és erődítményeit is nagy részletességgel tünteti fel, sőt a közöttük 4evő távolságokat számszerűen is közli; az ábrázolás módja azonban nem alakhű. t