Hidrológiai tájékoztató, 1980

2. szám, október - Dr. Dóka Klára: A vízmesterképzés 100 éves története

1884-ben — a megnövekedett létszám miatt — egyelőre a Gazdasági Tanintézet telkén, új épületet emeltek, majd 1894-ben — emeletráépítéssel — ennek bővítése is szükségessé vált. 1886-ban új szervezeti szabályzat készült, amelynek értelmében az általános ismereteket nyújtó tárgyak mellett az iskolában a vízügyi munkához közvetlenül kapcsolódó ismereteket is tanítottak. A rétművelés mellett lecsapolási, alagcsövezési, patakszabályozási tudnivalókat, vízépítést, vízrajzi térképezést oktattak, a harmadik évben pedig a hallgatók megismerkedtek az 1885-ös vízjogi törvénnyel és a kapcsolódó jogszabályokkal. 1889-ben a vízügyek területén érdekelt két minisztériumot átszervezeték. A megszűnt Közmunka- és Közlekedésügyi Minisztériumból a folyószabályozás, ármentesítés, társulatok felügyelete, valamint a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumból a kultúrmérnöki munkák felsőszintű irányítása egyaránt a Földművelésügyi Minisztérium hatáskörébe került. Az új helyzetnek megfelelően szükségessé vált a műszaki segédszemélyzet képzésének átszervezése is. Az volt a cél, hogy a végzett hallgatók ne csak a kultúrmérnökök mellett, hanem a folyammérnöki hivatalokban is tevékenykedhessenek, és szerették volna bevonni a társulatok gát- és csatornaőreit is az oktatásba. 1890-től a kassai intézet új neve Vízmesteriskola lett. Az új rendtartás szerint a vízügyi tárgyak bővültek. Az első évben a hallgatók hidrológiát, vízsebességmérést, a vízfolyások tisztításával, lecsapolásával kapcsolatos ismereteket tanultak, — a második évben megismerkedtek az öntözés, alagcsövezés alapfogalmaival, a zsilipek, tiltok építésével. A harmadik évben a folyószabályozás és árvízvédelem is szerepelt az órarendben. Az új tananyag valamennyi műszaki igényt kielégített, és így az oktatottak körének bővítését lehetővé tette. A folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalok vízmesternövendékei államköltségen, a társulati alkalmazottak és az egyes földbirtokosoknál dolgozó vízmesterek a küldő költségén tanulhattak. A társulati alkalmazottak képzését nehéz volt megoldani, mivel az érdekeltek nem szívesen áldoztak ilyen célokra, és a hároméves képzési időt is hosszúnak találták. Ezért 1891től azzal kísérleteztek, hogy a 3 éves oktatást 2 évre csökkentsék. Az első évfolyam helyett előkészítőt szerveztek, majd a hallgatók 2 éves tanfolyamra iratkoztak be. A gyorsított oktatás azonban nem hozott megfelelő eredményt, ezért 1899-től ismét visszatértek a 3 éves képzésre. A nehézségek ellenére az iskola tanulóinak létszáma megnövekedett. 1890-ben 30, 1893-ban 43, 1895-ben 37, 1897-ben 42, 1899-ben 36, 1902-ben 39, 1905-bén 37, 1908ban 52, 1911-ben 60 fő iratkozott be az első évfolyamra. A hallgatók befogadására a kibővített iskolaépület is szűknek bizonyult. Ezért 1908-ban a várostól kapott telken új épületet emeltek, ahol 60—70 növendék oktatására és elszállásolására volt lehetőség. A századforduló után a vízmesterekkel szemben megváltoztak a követelmények. A mérnöki kar létszáma kibővült, a kultúrmérnöki és folyammérnöki hivatalok mellett egy-egy építés irányítására kirendeltségek, művezetőségek jöttek létre. Az egyre tervszerűbben folyó vízépítési munkák vezetését a kisebb folyók mellett is mérnökök látták el, a vízmestereknek így elsősorban gyakorlati feladat jutott. Az iskolában a képzést ennek megfelelően módosították. Csökkentették az elméleti oktatást, főként a számtan és mértan terén, ugyanakkor nagyobb gondot fordítottak a vízépítéstanra. E tárgy az új igényeknek megfelelően a vízellátással kapcsolatos ismeretekkel bővült. 1911-től teljesen kimaradtak az órarendből az általános ismereteket szolgáló tantárgyak. A reform azt a célt is szolgálta, hogy minél kisebb legyen a lemorzsolódás. Igyekeztek azt is elérni, hogy a hallgatókat megtartsák a vízmesteri pályán, ami főként az államköltségesek esetében volt indokolt. Ezért felvétel alkalmával a hallgatókkal nyilatkozatot Írattak alá, amely szerint 3 évig állami szolgálatban maradnak. 1914 nyarán — 35 éves eredményes munka után — a Kassai Vízmesteriskola egy időre bezárta kapuit. A háború alatt a tanítás szünetelt. 192Q-tól Kassa csehszlovák területre került. A cseh Földművelésügyi Minisztérium az épületben talajjavítási iskolát létesített, amely a vízmestereknél magasabb képzettségű műszaki tiszteket nevelt. A két világháború között Magyarországon 1921-ben indították meg újra a vízmesterképzést. Ekkor 21 képesítéssel nem rendelkező vízmester volt szolgálatban a folyammérnöki és kultúrmérnöki hivataloknál, és elsősorban ezek helyzetét kellett megoldani. A legfontosabb ismeretek elsajátítására 2 éves tanfolyamot szerveztek: Budapesten és Miskolcon, amelyeken öszszesen 19 hallgató végzett. A miskolci tagozat — a helyi kultúrmérnöki hivaial irányításával — a kassai iskola jogutódjaként jött létre. A budapesti iskolát közvetlenül a Földművelésügyi Minisztérium irányította, a hallgatók elszállásolásáról pelig a Kikötő Építő Igazgatóság gondoskodott: egyik csepeli raktárépületének átalakításával. A 2 éves képzés alkalmával kizárólag szaktárgyakat tanultak, meglehetősen kis óraszámban. Az átalakított csepeli épület a következő két évtizedben alkalmas volt a növekvő számú hallgatóság befogadására, a minisztérium fiatal munkatársai pedig szívesen vettek részt a képzésben, így nem volt szükség a miskolci tagozat újjászervezésére. Budapesten a következő kurzust 1926-ban indították meg, és 1928 márciusáig tartott. E tanfolyamon 33, az 1929—1921 között szervezett iskolán pedig 34 fő szerzett képesítést. 1938—1940-ben rendezték meg a két világháború között az utolsó budapesti tanfolyamot. Felhívást intéztek a folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalokhoz, valamint a társulatokhoz, amelynek nyomán — biztos megélhetést is remélve — 155 hallgató jelentkezett. Ennek 1/3 részét vették fel. Az iskolai rendtartást és adminisztrációt igyekeztek a gimnáziumok felé közelíteni. Az oktatási anyagban szemléltetőként szerepet kapott a film. Az iskola ebben az időszakban — az általános igények mellett — az 1937-ben szervezett Országos Öntözésügyi Hivatal és a sorra kiépülő alföldi öntözőgazdaságok érdekeit szolgálta. Így a tananyagban az öntözési ismeretek nagy súllyal szerepeltek. 1940-től az anyag vízerőhasznosítási ismeretekkel bővült. Az új alapszabály szerint a növendékek felvételéről nem az iskola döntött, hanem a minisztériumban kellett felvételi vizsgát tenniük. A beiratkozáshoz középiskola vagy 4 polgári elvégzése kötelező volt. Az iskola 1940—1944 között ismét Kassán működött. A nagyszámú jelentkező és a háború miatt összevont tanfolyamokat szerveztek, majd 1944-ben befejeződött az oktatás. A háború miatt tanulmányaikat megszakító hallgatók 1947-ben tehettek képesítő vizsgát. A felszabadulás után a vízmesterképzés feltételeit az 1948 júliusától működő Országos Vízgazdálkodási Hivatal teremtette meg. Az újjászervezést az öntözéses gazdálkodás elterjesztésére való törekvés sürgette. Az iskola — amely ezúttal is Csepelen működött — 1954-ig bentlakásos volt. A tanulókat munkahelyük küldte, az iskolában fizetést, családi pótlékot, hazautazási költséget kaptak. A tanítás egész évben folyt, nemcsak a téli hónapokban. Bár 1949-ben 2 éves tanfolyamot terveztek, a végrehajtás során az anyagot összevonták, és a növendékek már 1950 márciusában végeztek, összesen 45 tanuló iratkozott be, akik közül néhány nem a vízügyi szolgálatból jött, hanem egyéb területről. A következő tanfolyam 1950 szeptemberében indult. 1951 márciusában a tanítás véget ért, azonban a vizsgákra csak később került sor. Az 1951 tavaszán végrehajtott ágazati átszervezés, az Országos Vízgazdálkodási Hivatal felszámolása és a vízügyeknek a Földművelésügyi, valamint a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium közti megosztása miatt át kellett szervezni a vízmesterképzést is. Az új iskolában — a Földművelésügyi Minisztérium felügyelete alatt — 1951 májusában indult meg a tanítás. A tananyagban a vízügyi (főként öntözési) tudnivalókon kívül a mezőgazdasági ismeretek és az ideológiai tárgyak igen nagy súllyal szerepeltek. Ezt az évfolyamot sem fejezték be az eredeti ter5