Hidrológiai tájékoztató, 1979

2. szám, október - Dr. Vágás István: A szegedi árvíz századik évfordulóján

nyait és 1890-ben 9 tiszai állomásra 1—5 napos előrejelzéseket adott ki, a 383 eset 72%-ában +10 cm-en belüli hibával. A későbbiekben a Duna 12, a Tisza 9, a Dráva 2, a Maros 3 és a Vág 1 állomására készültek 1—8 napos előrejelzések. A francia Mazoyer módszerének tökéletesítésével kidolgozott eljárás ismertetése a Vízrajzi Évkönyvekben 1895—1897-ben magyarul, majd német és francia fordításban is megjelent, nemzetközi elismerést szerezve Pechnek és a Vízrajzi Osztálynak. 2. A medernyilvántajtás kezdetben a tiszai átvágások fejlődésének figyelemmel kísérésére és egyes folyószabályozási munkák hatásának vizsgálatára szorítkozott. Már országos jelentőségű volt a folyammérnöki munkák szempontjából nélkülözhetetlen, a főbb folyók pályáját követő magassági ponthálózat 1889-ben megkezdett kiépítése, hiszen a század első felében végzett, Huszár Mátyás, Vásárhelyi Pál és Lányi Sámuel nevéhez fűződő, felvételek pontjelölései elpusztultak. A feésőrendű szintezés vonalhossza 4016 km, átlagos középhibája +0,56 mm/km volt (!). A szintezési munkákkal egyidejűleg indította el a Vízrajzi Osztály a Tisza és a Duna részletes felmérését. Az ennek eredményeként készült 1:25 000 méretarányú, több színben nyomott helyszínrajzot és az azt kiegészítő hossz-szelvényt és keresztszelvényeket tartalmazó kiadványokat évtizedekig használta a vízügyi szolgálat. A nagyszabásúnak elképzelt „A Tisza hajdan és most" című munka, amelynek előtervezetét Péch maga készítette el, sajnos csonkán maradt. Pedig a tiszai felvételek során még hordalékminták vételét sem mulasztották el. A szemnagyság szerint osztályozott minták, — a katalógus tanúsága szerint, — az 1896. évi ezredéves országos kiállítás anyagában is szerepeltek. 3. A hidr ometri á-nak már jelentékeny múltja volt. Hiszen "az Országos Levéltár az 1835—1838. évi dunai vízhozammérések egész sorának feldolgozását őrzi, sőt birtokában van a Huszár Mátyás 1822. évi pozsonyi mérését feltüntető keresztszelvény rajza is. De a tervszerűen kiválasztott szelvényekben rendszeresen folyó méréseket a Vízrajzi Osztály kezdte el. Róluk Péch a párizsi Annales des Ponts et Chaussées lapjain 1898-ban közölt részletes beszámolót, amelyhez Hajós (Hirschfeld) Sámuel csatlakozott az általa kialakított műszer és mérési módszer leírásával. A világ akkori vezető szaklapjában megjelent cikket teljes terjedelmű fordításban vette át 1899-ben a szentpétervári Izvesztija Szobranija Putei Szoobscsenija, és énnek nyomán vezette be az orosz vízrajzi szblgálat, — végeredményben ez is Péch érdeme, — a Hajós-féle vízsebességmérő szárny használatát. A műszer elterjedtségét mi sem bizonyítja jobban, mint a V. D. Bikov professzor Hidrometriájában 1949-ben is megjelent fényképe. * * * Semmivel sem csökkentjük Péch érdemeit, ha megemlítjük kiváló munkatársait. Hajós mellett pl. Bogdán] y Ödönt, — Társaságunk alapító főtitkárát, — vagy Szilágyi Boldizsárt, akinek nevéhez a vízrajzi magasságmérések végrehajtása fűződik és Viczián Edét, aki az ország vízerőkészletét mérte föl, hiszen minden munkájuk Péch koncepciójának része volt. A kitűnő gárdának kell tulajdonítanunk, hogy a Vízrajzi Osztály hamarosan a vízügyi szolgálat tudományos szervévé nőtte ki magát. Nemcsak szakvéleményt adott a kényesebb kérdésekben, hanem szorosan vett kutatómunkát is folytatott. Ebben maga Péch járt elől. „Gátvédelem" című, 1892-ben megjelent, úttörő jelentőségű kézikönyvének több helye tanúskodik róla. Hajós műszerfejlesztési munkássága, Bogdánfy hidrometeorológiai és vízföldtani tanulmányai mellett az öntözővíz-szükséglet megállapítását célzó méréseket vagy a századforduló éveiben Gillyén József által berendezett hidrológiai kísérleti területeket említhetem. (Ilyenek akkor csak Svájcban voltak.) A Vízrajzi Osztály tehát nemcsak a mai Vízrajzi Intézetnek, hanem a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Központ egészének elődje volt, és Péch Józsefben a magyar hidrológusok nemzetközi tekintélyének megalapozóját kell tisztelnünk. Dr. Lászlóffy Woldemár A szegedi árvíz századik évfordulóján 1879. március 12-én a Tisza elöntötte, és jóformán teljes egészében romokká változtatta Szegedet, az országnak altkor második legnagyobb városát. Árvízkatasztrófa addig is volt, azután is volt, hazánkban is, másutt is, méreteiben is nagyobb, mint a szegedi. Erre mégis illőnek, és szükségesnek tartjuk a visszaemlékezést száz év elteltével is, annak ellenére, hogy a nagy árvízkatasztrófának ma már nincs élő tanúja. A szegedi árvíznek a hazai vízügyek fejlődése szempontjából volt kiemelkedő jelentősége, és tanulságai ma sem halványultak el. Szeged városa is ennek köszönheti korszerű nagyvárosi jellegét. Mondhatjuk: ez a tragédia nemcsak újjászületést hozott, hanem tartós fejlődést alapozott meg. Szeged városa a Tisza völgyének igen mély pontján, kezdetben az ottani viszonylagos magaslatokon, az ún. sziget-ként kiemelkedő, látszólag szárazabb területrészeken települt. Ezeknek szintje nem haladta meg a 78—79 m Adria feletti szintet, ami a szegedi vízmérce 0 pontja (74,37 m A.f.) felett alig 350^150 cm-nek felel meg. Ezért Szegednek már az ősidők óta védekeznie kellett a Tisza, és az árhullámaival a Tiszát közvetlenül növelő, a város területén betorkolló legnagyobb mellékfolyó, a Maros árhullámai ellen. A török hódoltság utáni időszak árvizei (pl. az 1689. évi, méginkább a város jó részét elpusztító 1712. évi) hamar megtanították a város lakosságát, hogy célszerű védtöltéseket emelni a Tisza partjára. A Tisza akkori állapotában — amikor hazánk mai területének -kb. egynegyedét tarthatta állandó kiöntéseivel hatalmában — a 600 cm-es vízállások elleni védelem elegendőnek látszott, bár ehhez a biztonsági fokhoz is évtizedek építkezése volt szükséges. A XVIII. században, de még a XIX. században is a töltésépítés földmunkája csak emberi — a szállítások esetében legfeljebb igásállatok által kifejtett — munkával történhetett; földmunkagépek ekkor még nem voltak. A töltésépítés ezért lassú volt és drága. Emiatt és az árvizek természetének kellő ismerete hiányában rendszerint csak az éppen szükséges földmunkákat végezték el, vagy talán még azt sem. A töltések sem elég magasak, sem elég szélesek nem voltak, így azokat a Tisza árvize könnyen meghághatta, vagy elszakíthatta. A XIX. század elején Szeged árvízmentesítését és árvízvédelmét a kor híres mérnöke, Vedres István irányította. Működése eredményeként a város már több, mint 10 km töltéshosszon védekezhetett. De, amint a Tisza vizének kirekesztésében kezdtek eredményeket elérni, a város mély, és már akkor is árvízszint alatti fekvése miatt a belvizek okoztak ugyanolyan károkat, mintha árvíz járt volna a városban. A múlt század harmincas éveiben már szó volt a Tisza-szabályozás országos feladatairól, amelyet végül is 1846-ban Széchenyi István vezetésével, Vásárhelyi Pál tervei alapján kezdtek meg. Vedres István már az 1830. évi, Szegeden 614 cm-rel tetőző árvíz után (az 6