Hidrológiai tájékoztató, 1973

Dr. Lászlóffy Woldemár: A Magyar Hidrológiai Társaság Vízügyi Történeti Bizottsága

Ez a kötet kelthette fel az Országos Vízügyi Főigazgatóság vezetőjének érdeklődését a történeti kutatások iránt, és ennek köszönhető, hogy ma a vízügyi szolgálatnak a VÍZDOK-on belül a múlt emlékének ápolására rendelt hivatali szerve van: a Múzeumi és Szaklevéltári Osztály. Ez nemcsak a munka folytonosságát, hanem szakszerűségét is biztosítja. Az osztály munkája nem látványos, de kartotékjai értékes és pontos felvilágosítással szolgálnak a vízügyek hazai múltjának minden eseményéről és valamennyi nagyságáról, a történelmi forrásul szolgáló régebbi vízügyi irodalomról, és gazdag a fénykép-archivuma is. A Múzeumi Csoport vezetője, Károlyi Zsigmond szerkesztette Vízügyi Történeti Füzeteknek eddig már 6 száma jelent meg. Károlyi emellett a „Vízgazdálkodás" c. folyóiratban közöl folyamatosan történelmi megemlékezéseket. A központi vízügyi múzeum megszületése elsősorban épület-kérdés, amelynek megoldása a beruházások korlátozása miatt egyelőre nem várható. A siófoki Beszédes József Vízgazdálkodási Múzeum, amelyet a VÍZDOK múzeumi és kiállítási csoportja rendezett be és tart fenn évek óta, a lehetőségek adta szűk keretek között és a Balatonra korlátozva, mégis a nagyközönség és a nagyszámú látogató szolgálatában áll. Dr. Bernolák Jenő és Mészáros Vince a gondozói. Fiatal hajtása a VÍZDOK-nak a Szaklevéltári csoport. A Nagycenken, a Széchenyi kastély helyreállítása után létesítendő Központi Vízügyi Archivum megnyitására ugyan még sokáig kell várnunk, de addig is bőven ad munkát az anyag összegyűjtése és katalogizálása. A vízügyi történeti kutatás hivatali bázisának kialakítása az OVH elnökének, Dégen Imre államtitkárnak köszönhető. Személyes történelmi érdeklődését tanúsítják a vízügyi múlt nagyjairól készített arcképek és mellszobrok, amelyek az OVH épületét és tanácstermeit díszítik, a Tiszadobon épült Vásárhelyi emlékmű, vagy Vásárhelyi Pál díszsírhelyének kialakítása a Kerepesi temetőben éppúgy, mint a Tanácsköztársaság megalakulásának 50. és a szegedi árvíz 90. évfordulójára kiadott füzet. Saját területét illetően ápolja a hagyományokat a VITUKI is. Emlékezetesek a magyar vízrajzi szolgálat 70 éves és a VITUKI alapításának 20 éves évfordulójára rendezett ankétok és a VITUKI sikere volt a magyar vízrajzi szolgálat első főnökének, Péch Józsefnek emlékére megjelent postabélyeg is. A Magyar Tudományos Akadémia legutóbb a Bogdánfy-centenárium alkalmából biztosított méltó keretet a történelmi megemlékezésnek. Még korábban a technikatörténeti főbizottság által kiírt akadémiai pályázat eredményezett két kitűnő vízépítéstörténeti munkát. * • * Minden komoly szakember számára nyilvánvaló, hogy a történelmi emlékeknek az egész országra kiterjedő felkutatása és összegyűjtése és az országszerte megindult helytörténeti kutatásba való bekapcsolódás éppúgy, mint a szaktörténelmi irodalom művelése, fontos és nemes feladat, és ugyanakkor világos, hogy nem lehet a VÍZDOK néhány főnyi gárdájának kizárólagos ügye. A dolgok természetéből folyik, hogy az eredmények eléréséhez Társaságunk minden tagjának közreműködésére szükség van. Természetesen nem elég a vízügyi történeti kutatás művelőinek a lelkesedése. Szakszerű segítségre, sőt gyakran anyagi támogatásra is szükség van, amit a hivatali keret biztosíthat. Gazdag vízügyi történeti irodalmunk legtöbb termékének értékét csökkenti, hogy a műkedvelő szerzők a történetírás elemi követelményeit sem ismerik. Megelégszenek a látottak, hallottak vagy olvasottak leírásával, anélkül, hogy pontos hely- és időadatokkal szolgálnának, vagy szabatosan megneveznék forrásaikat. Járatlanok a forráskutatásban és a forráskritika módszereiben is, arról nem is beszélve, hogy a 18—-19. századbeli latin- és német nyelvű, sőt még a rövidítésekkel teli magyar nyelvű dokumentumokkal sem tudnak megbirkózni. Ezen a téren csak két neves mérnök-kutatónk kivétel: Tőry Kálmán, aki legutóbb Huszár Mátyás hatalmas latin-nyelvű Körös tanulmányát fordította le, és most széleskörű leváltári kutatásainak eredményeit rendezi, és dr. Bendefy László, akinek — többek között — az Országos Levéltár dunai térképanyagának feldolgozását köszönhetjük. A nehézségek különben kölcsönösek: a régész, a történész, a levéltáros műszaki szempontból nem tudja mindig megfelelően értékelni a kezébe került anyagot. A VÍZDOK szakemberei a forráskutatásban és forráskritikában segíthetik a mérnök-kutatókat, és bizonyos esetekben a szolgálat fedezheti a fényképezés, a fotókópiák, a fordítások készítésének költségeit, és keretet biztosíthat az arra érdemes eredmények közreadásához. Ezek után felmerülhet az a kérdés, hogy mit várok a most megalakult munkacsoporttól? Elsősorban a történelmi emlékek, régi fényképek, tervek és iratok felkutatását, leltárba vételét. A háborús pusztításoknak, az átszervezéseknek és selejtezéseknek. valamint a papír- és fémgyűjtésnek sok érték esett áldozatul, de van még megmenthető is. Csak éppen gondos nyomozást, utánjárást kíván annak megállapítása. hogy kit- vagy mit ábrázol egy-egy régi fénykép, vagy hol kereshetők egy-egy kiemelkedő személyre, vízügyi alkotásra, vagy eseményre vonatkozó írásos emlékek. A leghálásabb témák egyike egy-egy táj vagy tájrészlet vízgazdálkodásának fejlődéstörténete. Az ilyen kutatás jól beillik a napjainkban általánossá vált helytörténeti kutatásba, és számíthat a helyi igazgatási szervek támogatására is. Az eredmény helytörténeti kiállítások rendezésében vagy emlékszoba berendezésében csúcsosodhat ki. Kultúrtörténeti, sőt idegenforgalmi szempontból is érdekes volna pl. a Hortobágy átalakulásának részletes leírása. Szép számmal vannak vízépítési emlékeink, amelyeknek története megírásra vár. Példaként a régebbi belvíz-szivattyútelepeket említhetném. Szerzőre várnak az olyan témák, mint az öntözési technika vagy az ártézi kútfúrás fejlődése. Érdemes volna vízügyi szempontból átvizsgálni a magyar sajtó első félévszázadában megjelent folyóiratok, a Magyar Hírmondó, a Mindentudó Gyűjtemény, a Tudományos Gyűjtemény, a Regélő és a többiek anyagát. Foglalkozni kellene a vízügyi szakoktatásnak a történetével, a víz jog fejlődésével, és át kellene kutatni a Magyar Tudományos Akadémia gazdag kézirattárát. Kimeríthetetlen forrásai a vízügyi történeti kutatásnak a levéltárak. Igen gyümölcsöző volna, ha a történeti kutatás iránt érdeklődő mérnökeink megtalálnák azokat a levéltárosokat, akikkel együttműködve művelnék a helytörténetet. Végezetül említem a szakma nagyjainak életrajzát, vízmérnökeink külföldi működését és a nemzetközi vonatkozásokat. Nagy hiányt pótolna az, aki egy komoly Kuassay-életrajzot írna, összeállítaná a balatonkultúra jeles ápolójának, Kaáli Nagy Dezsőnek az életrajzát, vagy kinyomozná annak a Révy Gyulának az életútját, aki a Rio de la Plata tölcsér-torkolatában végzett vízsebességméréseiről írott, Londonban 1874-ben megjelent könyvével szerzett hírnevet. Az összefoglaló jellegű technikatörténeti munkákban, így pl. Andai Pál „A technika fejlődése az őskortól az atomkor küszöbéig" c. kitűnő könyvében (Bp. 1965) is, előkelő helyet foglal el az ókor nagyszerű vízépítési létesítményeinek, és az ősi öntözőrendszereknek a leírása, de vízügyi szakközépiskoláink részére nem készült még tankönyv a vízgazdálkodás történeti fejlődéséről, sem Magyarország vízimunkálatainak történetéről. Ilyen könyvre akkor is szükség volna, ha az anyag nem illeszthető bele a tantervbe. El tudnám képzelni azt is, hogv a Műegyetem lehetőséget teremt a leendő vízimérnököknek arra, hogy legalább vázlatosan megismerkedjenek a hazai vízgazdálkodás kialakulásával és nagyjaival. (A MTESZ rendezte múlt évi technikatörténeti tanácskozáson, külföldi példák nyomán, egy 16