Hidrológiai tájékoztató, 1968 június
Hajdú György: 100 éves a budapesti vízmű
100 éves a budapesti vízmű Budapest vízellátásának története nem választható el a település politikai és gazdasági történetétől. E terület vízföldtani adottságai kiválóak és így a fejlődő és változó településnek mindig lehetősége volt a legkedvezőbb vízellátási mód kialakítására. Elsősorban a Duna víztömege biztosította az itt megszálló és letelepülő közösségek állattenyésztéséhez és növénytermesztéséhez a szükséges vizet. Egyes időszakoktól eltekintve a Duna vize még ivásra is alkalmas volt. Számos helyen fakadt tiszta forrás a domboldalakon, melyek közül egyesek csodálatos gyógyító hatással is rendelkeztek. A Duna két partján sok helyütt terül el mély kavics vagy homokos kavics-réteg, és az ezekbe süllyesztett kutakból bőséges ivóvíz volt nyerhető. A folyóvíz, a karsztvíz és a kútvíz közötti választást minden időben a vízigény mennyiségi, minőségi és" költség-tényezője döntötte el. A régészet tanúsága szerint i.e. kb. 500 évvel a kelta Eraviscus törzs települése virágzott a mai Római-fürdő és Csillaghegy területén. A település neve Ak-ink volt, melynek jelentése „Bő-Víz". Az itt fakadó forrásvizet vezetéken keresztül juttatták el a település részére. A II. évszázadban a római hódítók fejlesztették tovább a települést, melynek nevét Aquincumra latinosították. A forrásvizet 5 km hosszú aquaduktuson keresztül vitték az akkori legmagasabb kultúrával ellátott, 60 000 lakosú, megerősített városukba. A középkor viharai elsöpörték a civilizáció és városiasodás nyomait is. Csak a középkor vége felé, 1416-ból, Zsigmond király idejéből van ismét nyomunk a civilizáció újjászületéséről. Ekkor egy Hartmann nevű nürnbergi kovács-mesterrel építtetett járgányos szivattyútelepet, mely a Duna vizét emelte a várba. Mátyás király a svábhegyi források vizét 4 km hosszú csővezetékkel vezette 1476-ban a várhegyre a polgárváros ellátására. A Szentháromság-téri városi közkútba torkolt a vezeték. A pesti oldalon megtaláltuk annak a vízvezetéknek a maradványait is, mely valószínleűg Mátyás korától a mai Kun Béla téren levő Illés kút vizét a pesti polgárvárosba vezette. Budavár visszafoglalása után az elpusztult vízműveket néhány évtized alatt helyreállították. így a budai vízellátás az 1850-es évekig a régi forrás-vezetékre és Duna-víz emelő szivattyú telepekre támaszkodva az igényeket nagyjából kielégítette. Pest városa a XIX. sz. elejétől gyors iparosodásnak indult, és néhány évtized alatt lélekszámban is és jelentőségben túlszárnyalta Budát és Óbudát. A szabadságharc alatt Szemere belügyminiszter keresztül vitte a három városrész egyesítését. A törvényhatóság élére Rottenbiller Lipót polgármestert választották. A szabadságharc bukása után azonban további két évtizedet kellett várni, amíg ismét egyesülhetett a három testvérváros és a császári adminisztrátorok áldatlan működése után ismét a Rottenbiller vezette Városi Tanács folytatta működését. 1841 és 1851 között Pest lakossága a 68 000-ről 128 000-re emelkedett. A megnövekedett népsűrűség, a zsúfolt bérkaszárnyák és az egészséges ivóvíz hiánya miatt járvány tizedelte a szabadságharc utáni évtizedben egyre növekvő pesti lakosságot. Többször is kezdeményezték a városi ivóvízmű létesítését, de a császári hivatalnokok a szükséges támogatást ehhez nem biztosították. 1863-ban a tisztségébe visszahelyezett Rottenbiller vezetésével újra szőnyegre került a vízmű létesítése. 1867-ben a kiegyezés évében a város törvényhatósága jogilag és gazdaságilag elérte azt a helyzetet, hogy a vízmű megvalósításához fogjon. Meghívták 1868 januárjában a világhírű mérnököt William Lindleyt, sok nagyvárosi vízmű tervezőjét, hogy Pest részére tegyen javaslatot vízmű létesítésére. Lindley a Hajógyári szigeten vagy a Rákospatak torkolatánál ajánlotta egy mesterséges tisztításon alapuló vízmű létesítését. Ezzel a gondolattal szemben a pesti szakemberek részéről óly nagy ellenállás nyilvánult meg, hogy Wein János javaslatának ideiglenes megoldásként elfogadta Pollák Gyula pestvárosi főmérnök és Bürgermeister Antal kútépítő mester tervét, mely a mai Parlament helyén az akkori Hajóhivatal téren létesített kutakból termelt vízből a Kőbányán építendő ellennyomó medence felhasználásával kívánta a vízellátást megoldani. 1868. február 12-én aláírták Lindley-ve 1 a szerződést a mű megtervezésére és április 15-re az első kapavágás is megtörtént. A vízmű építése és a vízbeszerzés módja körüli vitákból tevékenyen kivette részét Wein János pesti mérnök, akit 1873-ban, Buda, Pest és Öbuda 1872-ben történt egyesülése után a Vízmű igazgatójának neveztek ki. Az egyesülés után napirendre került Buda vízellátása is. Víztermelő telephelyül a Margitszigettel szembeni újlaki Duna-partot jelölték ki, ahol Wein János javaslatára a pesti oldalon kitűnően bevált galériát, vízszintes szűrőcsövet építettek 200 m hosszúságban. A különböző budai magassági övezetek is kiépítésre kerültek. A rohamosan fejlődő, immár egyesült főváros azonban továbbra is vízellátási gondokkal küzdött. A végleges vízmű létesítése körül újból vita alakult ki. Wein János és a tehetséges, fiatal mérnök, Kajlinger Mihály javaslata alapján ismét a természetes szűrésű rendszert helyezték előtérbe a mesterséges víztisztítással szemben. A századforduló idején egy évtized alatt épült ki a Káposztásmegyeri főtelep a hozzátartozó termelő és átemelő telepekkel együtt. Ez kiépülése után Európa legmodernebb és műszakilag is egyik legjobb vízműve lett. Egész az I. világháborúig biztosította a fejlődő főváros vízigényeinek kielégítését. Kijelölte egy évszázadra a fejlesztési lehetőségeket a Szentendrei-sziget kavicsos partjain. Az idő óta is ezen a területen fejlődött elsősorban a vízbeszerzés. Kisebb mennyiségek a Margitszigeten és az említett pesti és budai Duna-parti galériákból és kutakból ma is kitermelésre kerülnek. Felhasználjuk ugyan Nagybudapest létesítése óta a peremkerületekben működő kisebb kúttelepeket is (ezek közül jelentős napi 100 000 m' !-re bővített hozammal a Szigetszentmiklósi telepe), de a budapesti víztermelés oroszlánrészét a Káposztásmegyeri és Szentendrei szigeti kúttelepek adják. A II. világháború és Budapest ostroma súlyos károkat és visszaesést okozott a vízellátás fejlesztésében. A helyreállítás évei után az ipar rendkívüli igényei állították nagy feladat elé a főváros vízműveit. 1948 és 1968 között az éves víztermelés 85 millió m : !' ről 231 millió m 3-re emelkedett, majdnem megháromszorozódott. A fejlesztéseken kívül a korábban jelentős tartalékok módszeres kihasználása nyújtott lehetőséget ehhez a rendkívül nagy fejlődéshez. Az erőfeszítések ellenére számos alkalommal lépett fel nyári csúcsfogyasztási időszakokban és "téli alacsony Duna vízállásnál igen kellemetlen és nagy területekre kiható vízhiány. Célszerűnek látszott a visszatérő vízhiányok gyökeres felszámolása végett vnagy kapacitású tisztító üzemek létesítése. 1959-ban a 30 000 m 3 hozamú kísérleti tisztító üzem, majd 1961-ben a Nagyfelszíni vízmű első 100 000 m 3-es üzemrésze készült el, majd 1967-re a második 100 000 m 3-es rész is termelni kezdett. E tisztító üzemek a termelt víz gyöngébb minősége és magas önköltsége folytán csúcsvízműként üzemelnek az év olyan időszakában, amikor a túl nagy vízigények vagy a rendkívül alacsony Duna vízállás miatt a kúttelepek nem tudják az igényeket kielégíteni. A további évtizedekben erőfeszítéseket kell tenni nemcsak a többletigény kielégítésére, hanem a felélj; tartalékok újbóli megteremtésére is. Az ez évben megjelent kormányrendelet igen helyesen kimondja, hogy a lakosság igényeinek biztosításánál a fejlesztésnek meg kell előznie az igények fellépését. így a következő években a felemelt vízdíj-többlet bevételeiből fejleszteni kell kúttelepeinket, medence-kapacitásunkat, főnyomó- és elosztóvezeték-rendszerünket és végre kell hajtani a legjobban elavult telepek, gépházak és vezetékek rekonstrukcióját vagy cseréjét. 10
