Hidrológiai tájékoztató, 1968 június

Dr. Vendl Aladár: Régi elgondolások a felszíni és felszín alatti vízről

Régi elgondolások a felszíni és felszín alatti vízről DR. VENDL ALADÁR A régi görögök elgondolását a föld keletkezéséről s a felszíni és felszín alatti vízről egészen pontosan nem ismerjük. Érdemleges elképzelések biztos nyomai nem maradtak meg. Nézeteiket a vízről és a víz körforgalmáról a legrégibb költők, főleg Homeros, Hesiodos, Aischylos fejezték ki. Felfogásuk szerint minden víz az egész földre kiterjedő Okeanosból származik, amelynek vize a földet is átjárja. Hesiodos szerint (8. század i. e.) kezdetben káosz képződött s abból keletkezett a föld. A föld maga hozta létre az eget, a hegyeket és a tengereket. Hogy mi volt ez a káosz, nem ismeretes. Aristoteles és Aristophanes a káoszt sötét térnek vélte. Anaximander (6. század i. e.), aki Thales tanítványa volt, szerint a lapos, korongalakú föld felszíne teljesen víz volt. Párolgással a víz legnagyobb része eltűnt, végül sziget alakjában szárazföld emelkedett ki a vízből. A mai tenger az egykori hatalmas víztömeg egy része. Miletosi Thales szerint a víz az ősanyag. Anaximander szerint a források vize a tengerből származik. Tehát nem csak minden folyó vize jut a tengerbe, hanem minden víz is a tengerből kerül forrásokba, folyókba. Ez a víz azonban a föld belsejében halad s ott elveszti sótartalmát. A többi görög geográfus is úgy képzelte, hogy a szilárd földmagot igen sok barlang, csatorna járja át, amelyeken keresztül a víz, a levegő és a tűz is mozoghat. Így jöhet a források vize a felszínre. A régi görögök azonban helyesen észlelték a víz párolgását a napsütés hatására, és a görög karsztos területekre jellemző barlángokat s a karsztforrásokat. Platón is úgy képzelte, hogy a földet üregek, csatornák járják át, amelyekben folyékony tűz (láva), iszap, levegő víz áramlik keresztül szünet nélkül. A víz a felszínről a mélybe szivárog, vagy áramlik bizonyos mélységig; kanyargó járatokba kerül bele, vagy pedig, sok helyen a felszínre jut s táplálja a folyókat és a tengereket. A legnagyobb üreg a föld belsejében a Tartaros. Ebbe folyik bele valamennyi folyó vize, de innen ismét kifolyik. A kisebb források vize esővízből származik. A felszínen folyó többi víz mind a földalatti vízfolyásokból ered. Aristoteles (384—322 i. e.) a földet gömbalakúnak gondolta. A négy alapanyag a föld (szilárd), a víz, a levegő és a tűz. A földgolyó legbelső része szilárd gömb, amely a vizet magába zárja. Ezt körülveszi a kívüllevő gőzburok, ami levegőből és tűzből áll. Ez a külső burok, vagyis az atmoszféra, a szilárd földanyag és a víz kigőzölgéséből származik a nap melegének hatására és állandóan megújul. A víz egy része a nap melegének hatására elpárolog, de újra visszatér csapadék alakjában. Aristoteles szerint a föld szilárd belsejét hézagok és barlangok járják át. Ezekben a föld kigőzölgései — éppen úgy, mint a felszínen — vizet, szelet és tüzet hoznak létre. A száraz kigőzölgések alkotják a fémeket, a nedvesek a köveket. A felszínre hulló csapadékvíz vagy elpárolog, vagy a hegyekben elnyelődik és a forrásokban jelenik meg. A források vize keresi az alacsonyabb helyeket, patakokat, folyókat alkot, más vízfolyásokkal egyesülve a tengerbe jut. Aristoteles szerint friinden forrás minden vize a légköri csapadékból származik. Aristoteles tudta, hogy a tengerek eltérő mélységűek. Az Azovi tenger a legkisebb mélységű az ismert tengerek közt, a Fekete-tenger sekélyebb, mint az Égei-tenger és a Földközi-tenger nyugati része nagy mélységű. A tengeri áramlásikat a következő elgondolással értelmezte: a tenger egyes részei különböző szintekben alakultak ki s a tenger vize magasabb helyekről az alacsonyabbakra folyik át. A tenger örvénylése úgy áll elő, hogy a nagy barlangok némelyike felül megnyílik és a víz ott örvénylik. Szerinte Egyiptom és környéke egykor tengerrel volt borítva. A Fekete-tenger vize a bele ömlő nagy folyóból lerakódott üledékek következtében állandóan áramlik a Boszporuszon át a Földközi-tengerbe. A régi görögök általában tudták, hogy a folyók iszapot s más törmeléket hordanak és a hordalék leülepedése folytán a mélyedések részben feltöltődnek. Így pl. jól ismerték a delták feltöltő munkáját. Földtani időről azonban alig volt fogalmuk, pl. az üledékekből képződött lerakódásokról azt vélték, hogy igen rövid idő alatt alakultak ki: Herodotos leírta, hogy Egyiptom első királya Min volt (3200 évvel i. e.). Ekkor egész Egyiptom — Thébé vidékének kivételével — vízzel volt borítva. 900 év alatt a Nílus iszapjának vastagsága a leülepedett anyagok miatt legalább mintegy 7 méterrel növekedett. Eratosthenes szerint a Fekete tengerbe ömlő sok folyó vize a tenger medencéjét túltelítette, a sok iszap lerakódása a tenger fenekét emelte, végül a Boszporuszt és a Hellespontust keresztültörve a fölösleges víz lefolyása lehetővé vált. •A régi rómaiak lényegében a régi görögök felfogását ismerték el és azt igyekeztek részben kissé módosítani, de a lényeg a régi maradt. Lucretius Titus Carus (kb. 98—53 i. e.) a víz összefüggő körfolyamatát a források és a tenger között úgy képzelte el, hogy a sós tengervíz a talajban felfelé tör, közben a sós alkatrészektől megtisztul s 3 forrásokban a felszínre jut, majd a folyók visszaszállítják a tengerbe. Ezt a folyamatot a víz állandóan ismételgeti. Lucretius Annaeus Seneca (65—4 i. e.) részletesen foglalkozott a forrásokkal. Ügy gondolta, hogy a föld belsejében terjedelmes üregek vannak. Ezekben a bennük uralkodó hideg és sötétség a levegőt éppen úgy vizzé változtatja, mint a felszínen: a hideg, sötét helyen a levegőben a víz lecsapódik. Lehetséges, hogy a föld némely szilárd része cseppfolyósodik, ez a víz is táplálja a földalatti üregek vizét, s természetesen ez a víz is a tengerbe jut. Marcus Vitruvius Pollio (i. e. 1. század 2. fele) „Libri de Architecture" c. művében a mai ismereteinkhez némileg közeledő elgondolást fejtett ki a forrásokról. Szerinte a talajvíz és a források vize a csapadékból származik. A felszínre hullott víz beszivárog addig, amíg kő-, érc-, vagy agyagtalajig jut el; ott, mivel ezekbe az anyagokba nem képes behatolni, ezen anyagok menten oldalra kényszerül s a felszínre jut. Főleg a hegyek területére hullott csapadékvíz nagy mélységre hatolhat le. Plinius >(az időseb) szerint a föld üregeiben levő vizet a szél nyomja fel egészen a hegytetőkig a forrásokba. A középkor első időszakában a vízről és főként a víz körfolyamatáról elsősorban bibliai kijelentéseken alapuló elgondolások voltak előtérben. A nagy folyók vizét négy paradicsomi folyóra vezették vissza. Azt vélték, hogy minden folyó vize, minden nedvesség és az óceán vizei is paradicsomi forrásból származnak. Némelyik filozófus az óceánt tekintette minden folyó táplálójának. Ezek a bölcselők azt gondolták, hogy a tenger vize a felszín alatt bonyolult, alagútszerű járatrendszerekbe és üregekbe folyik bele. Ezek az üregek és járatok sok helyen a felszínig felnyúlnak s ezeken a helyeken a víz a forrásokban jelenik meg. A biblia szerint is minden víz a tengerbe jut, a tenger azonban sosem telik meg vízzel: vizének egy része visszakerül oda, ahonnan jött. Gregor Nyssa tagadta azt a nézetet, hogy felszín alatti víztartályok táplálják a folyókat. Azt képzelte, hogy a víz és a szárazföld szoros összefüggésben van egymással: a víz a szárazföldben s a szárazföld a vízben van. Szerinte a nedvesség és a hideg a víznek, a szárazság és hideg a szárazföld jellemző tulajdonsága. A földben lefelé állandóan nő a hideg és ezért a szárazföld néhol alkalmas arra, hogy vizzé alakuljon. Ezt a felfogását a következő megfigyelésre alapította: kutak ásásakor eleinte iszapos anyag jelentkezik, később nagyobb mélységben tiszta víz, ami finom erecskékben jön elő a szilárd részekből. Általánosan vallották, hogy a napsugárzás melege a tenger vizét párologtatja, a felhőkből a víz ismét lecsapódik a felszínre, ott beszivárog. Aristoteles nyomán azt gondolták, hogy az esők vize a tengervíz könnyebb, tisz2 Hidrológia 17