Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

4. szám - Kováts Gábor: Három megoldandó feladat, néhány téves eszme bemutatásában

4 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2012. 92. ÉVF. 4. SZ. is szükséges, hogy a Tiszát a Duna torkolatától fel az ukrán határig minősítsék nemzetközi vízútnak. A környezetvédelmi kifogásokra csak egyetlen megjegyzést teszek. Vásárhelyi Pál Tisza szabályozása kapcsán gyakran megjegyzik, hogy a Vásárhelyi-féle átvágásokkal lerövidített Tisza vízfolyás felgyorsult, és ez az élővilág átalakulásához vezetett. Ugyanakkor a vízlépcsők ellen az egyik érv az, hogy lelassítja a vízfolyást, ez ökológiai problémákat okoz, vagyis a Vásárhelyi által felgyorsított Tiszát a vízlépcső viszszalassítja az ősi állapothoz közelítő módon, a kérdés csak az, hogy akkor mi a baj? Itt szögezzünk le valamit, amit a harmadik, a Dunához kapcsolódó problémakör vázolásánál is említhetnénk. A környezetvédelem egyik döntő érve a vízlépcsők ellen, hogy a duzzasztott bögében kiülepedő szennyező-anyag ártalmas a meder élővilágára, illetve tönkreteszi a folyó menti kavicsteraszok ivóvízkészletét (persze Csongrád térségében nincs kavicsterasz). Tisztelt olvasóim nem fordítva ülünk a lovon? Való igaz, hogy a duzzasztott térben a szennyező- anyagok kiülepedése nagyobb intenzitású, de kérdezem, szennyező-anyagokat, tisztítatlan szennyvizet be szabad-e engedni a folyóba, független attól, hogy az duzzasztott böge, vagy természetes állapotú vízfolyás? A válasz egyértelmű: először meg kell akadályozni a szennyező anyagok befolyását, meg kell tisztítani a szennyvizeket, meg kell akadályozni a mezőgazdasági szennyezések keletkezését, és ezek után folyamatos monitoringozás mellett biztosítható, hogy ilyen szennyezések nem történhetnek. Aki több részletre kíváncsi, az az említett összefoglaló tanulmány alapján minden kérdésre választ kaphat. Tehát, véleményem szerint a csongrádi vízlépcsőt előbb vagy utóbb, az ország teherbíró képességének figyelembe vételével meg kell építeni, egyébként erre a műre is érvényes, amit a Duna-Tisza-csatornánál írtunk, hogy megépítése kiváló közmunka lehetőséget teremt az adott térségben. Harmadik témaként beszéljünk a Dunáról. Ez a legnehezebb, hiszen ha valahol a politika évtizedek óta felülírja a műszaki racionalitást, akkor ez a Bős-Nagymaros-i Duna hasznosítás kérdése, illetve az egész magyarországi Duna szakasz, mint komplex vízi út létrehozásának problémaköre. Nem akarom és nem is vitatom el, a Duna-kör rendszerváltó szerepét a 80-as évek végén. Lehet, hogy ebben az időben ez volt a leggyengébb láncszem, ahol eredményesen lehetett az szocialista társadalmi politikai berendezkedés ellen tüntetni. Azóta azonban eltelt 30 év és egyszer végre jó lenne szembenézni a műszaki, közgazdasági igazsággal is. Először is mai napig mindenképpen hibának tekintendő, hogy vízerő hasznosítást alföldi, síkvidéki folyókon nem lehet gazdaságosan és környezet-barát módon megvalósítani, és hogy a Duna természeti értékei tönkremennének, ha itt a „vízimémöki lobbi" azt csinálhatná, amit akar. Volt lehetőségem Budapestről Passauig végighajózni a Dunán, méghozzá egy olyan szakmai úton, ahol útközben minden létesítményt részleteiben bemutattak. Aki látta már ezt az osztrák Duna szakaszt, annak nem lehet bemesélni, hogy ezek a vízi létesítmények tönkretették a környezetvédelmi, természetvédelmi értékeket. Természetesen ezeket a létesítményeket jól kell megépíteni, és jól kell üzemeltetni. De ha most visszatérünk a politikára, két dolgot hadd említsek meg, az egyik, hogy akkor mondtuk fel a Bős-Nagymaros-i rendszer nemzetközi szerződését, amikor a szlovák oldalon már minden készen volt, sőt Dunakiliti gyakorlatilag a mai területünkön is állt. Lehet, hogy a mű terveiben lehetett volna bizonyos szempontokat a környezetvédelem érdekében jobban érvényesíteni, de azt normális ember nem gondolhatta, hogy a szlovákok a kész bősi műveket nem fogják üzemeltetni, sőt le fogják bontani. Ezzel szemben a két ország viszonyában mai napig ez megoldatlan kérdés, holott Szlovákia és Magyarország más szempontból természetes partnerek, és egymásra vannak utalva. Itt jegyzem meg, hogy a Magyar Mérnöki Kamara és a Szlovák Mérnöki Kamara a Visegrádi Négyek Mérnöki Kamara együttműködése óta példaszerűen összhangban tevékenykedik, sőt egy ízben épp a mi kamaránk érvrendszere mentette meg a Szlovák Mérnöki Kamarát, mikor saját országában politikai támadások érték. Magyarországnak a Bős-Nagymaros-i rendszer építésének felmondása nagyon sokba került, ezt már több szakmai folyóirat részletesen bebizonyította. De beszéljünk egy másik kérdésről, és ez a Duna magyarországi szakaszának hajózhatósága. Amikor a németek üzembe helyezték a Duna-Rajna-Majna-csatornát, az akkori magyar vezetőknek egyértelműen tudtára adták, nem azért építették ezt a több évtizedes múltú művet, hogy az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig tartó hajóúton legyen egy szakasz, a magyar Duna szaKOVÁTS GÁBOR dr., arany-okleveles építőmérnök, ny. vízügyi Mémöki Kamarának két választási cikluson át kasz, melyen a nemzetközi egyezményeknek ellentmondóan az év egy bizonyos, de jelentős szakaszán a hajózás korlátozott. Nem mondják meg, hogy ezt milyen módon kell a magyaroknak megteremteni, de tudjuk, hogy a hagyományos folyószabályozási módszerekkel sokkal drágábban és folyamatos beavatkozással lehet az előírt nemzetközi hajóutat megteremteni, és ez nem csak az Európai Uniónak, de Magyarországnak is alapvető érdeke. (Csak két lényeges létesítményre gondoljunk, a csepeli szabadkikötő, és a bajai RO-RO kikötő.) Vagy említsük meg, hogy a Duna-Tisza-csatorna megépítéséhez is rendkívül hasznos lehet egy Budapest alatti dunai vízlépcső, vagy emlékeztessünk az idei ősz és egy korábbi vízhiányos időszak problémájára, amikor a paksi atomerőmű hűtővíz ellátása került veszélybe. Mit akarok mindezzel mondani? Azt, hogy a vízi nagy létesítmények megvalósítása és üzemelése elsősorban műszaki és gazdasági probléma, természetesen ez utóbbinak, a megvalósíthatóság időpontjának mindig vannak politikai, elsősorban persze gazdaságpolitikai szempontjai. A 80-as években a közgazdasági szemlében jelent meg egy cikk Major Iván tollából, azt fejtegetve, hogy gazdasági válság idején az állam milyen magatartást tanúsíthat. Az egyik lehetőség, amit csináltunk akkor, és kimondva kimondatlan csinálunk ma is, a takarékosság, a beruházások viszszafogása, amely óhatatlanul munkanélküliséghez, többek közt az építőipar elsorvasztásához vezet. Major Iván ezzel szemben kifejti, az okos állam válságok idején infrastrukturális beruházásokat valósít meg, ezzel oldja az adott időszak munkanélküliségi problémáját, és egyben megteremti azokat az infrastrukturális alapokat, amelyek a következő időszak fellendülésének lehetnek elindítói. Korábbi tanulmányomban azt kérdeztem, kell-e nekünk dégeni vízgazdálkodás? Az itt felsoroltak alapján is arra kell rámutatni, hogy a vízgazdálkodás átfogó nagy létesítményeit elsősorban műszaki és hosszú távú gazdasági érvek alapján, természetesen a politika egyidejű támogatásával kell és lehet megvalósítani. Azonban demagóg módon egyoldalú szűk látókörű érdekcsoportok véleménye alapján nem szabad ezeket, az ország szempontjából nagyon fontos és előremutató létesítményeket a megvalósíthatóság legkisebb valószínűségétől is megfosztani. Az 1930-as években a magyar vízügy egyik legnagyobb alakja, Sajó Elemér emlékiratában a trianoni Magyarország fellendítésének egy eszközét éppen az Alföld vízgazdálkodási fejlődésében látta. Ekkor épült meg a mai napig kiválóan funkcionáló békésszentandrási vízlépcső, (azóta is bögéje, a Hármas- és a KettősKörös adott szakasza az egyik legjobb vízminőségű folyóvizünk) vagy ekkor fogalmazódott meg a iiszalöki vízlépcső és a Keleti-főcsatorna gondolata is, melyek mai napig nagyon hasznosan funkcionálnak. Természetesen egy cikk keretében csak nagyon hiányosan és vázlatosan lehetett e súlyos problémákat felvázolni. Biztos, hogy nagyon sok részletre lehetne még kitérni és biztos, hogy vannak megvitatható ellenérvek is. Kérem, hogy akinek bármilyen irányú véleménye van a fentiekkel kapcsolatosan, akár Mérnök Újság hasábjain, akár a különböző internetes fórumokon, vagy a Hidrológia Társaság rendezvényein, mondja azt el. Egy biztos, konstruktív korszerű vízgazdálkodás nélkül a Kárpátmedencében nincs gazdasági fellendülés, sőt hosszú távú életlehetőség sem. Mindez természetesen minden oldalú, körültekintő gondolkodással a környezet- és tájvédelem XXI. századi követelményeivel, és az ország teherbíró képességének maximális figyelembe vételével kell megvalósítani, összhangban az EU Víz Keretirányelvével az integrált vízgazdálkodásban. igazgató, egykori vízmű- és vízügyi építő vállalati főmérnök, a Magyar országos elnöke.