Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

3. szám - EMLÉKSZÁM A FŐVÁROSI VÍZMŰVEK FENNÁLLÁSÁNAK 125. ÉVFORULÓJÁRA - Cséry Pál: 125 éves a Fővárosi Vízművek

130 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM 1904-re fejeződött be, Kajlinger Mihály a második vízmű igazgató megalapozott módosításával. Az ún. „Káposztásmegyeri főtelep" a századfordulón Európa egyik legkorszerűbb vízműve volt. A század elején biztonsággal működő vízellátást a főváros az 1910-es évek közepére kinőtte. A tervezett fejlesztéseket azonban az első világháború meghiúsította. Az érdemi megújítási munkák - például a gó'züzemről az elektromosra való áttérés - csak 1927-ben, a bővítési munkák pedig 1930-ban tudtak megindulni. A második világháború ismét keresztülhúzta a fejlesztési elképzeléseket, sőt a kegyetlen bombázások és a főváros ostroma a Vízműveket sem kímélte. A keletkezett károkat és a szolgáltató kapacitás csökkenését csak 1947-re sikerült felszámolni. Ettől kezdve, ha szűk keretek között is, de megindult a fejlesztés. Az igények azonban ugrásszerűen nőttek, ami akkor az ipar hatalmas arányú fejlesztésének volt az eredménye. A sok vizet igénylő ipartelepek, melyek azelőtt saját vízműveikből elégítették ki igényeiket, mindinkább áttértek arra a számukra kényelmes és olcsóbb megoldásra, hogy vízszükségletüket a közszükségleti célra termelt hálózati vízből fedezzék. Ujabb fejlesztési kényszert hozott 1950-ben Nagy-Budapest létrehozása. Ekkor 7 megyei várost és 16 nagyközséget csatoltak a fővároshoz, melynek területe így 194 km

2-ről 525 km

2-re, a lakosság száma pedig 1 095 000-ről 1 658 000-re növekedett. A viszonylag gyengén ellátott peremkerületek vízellátási gondjainak felszámolása kemény feladatot jelentett a Fővárosi Vízműveknek. Az ezt követő évtizedek fejlesztési üteme felgyorsult és bár nem volt mindig zökkenőmentes, a Vízművek 125 éves történetében - az utoló éveket kivéve - minden eddigit felülmúlt. A Fővárosi Vízművek ma nemcsak a Budapest területén élő több mint 2 millió lakosnak, valamint az itt működő intézményeknek és iparnak, hanem a főváros körüli agglomerációs övezetből még 20 különféle jellegű településen, mintegy 150 000 környékbelinek is biztosítja az igényeket kielégítő, ill. a kontingensekben megállapított mennyiségű, kifogástalan minőségű ivóvizet. Ezen felül - az ivóvízkinccsel való takarékosság célzatával — egyes ipari övezetekben vállal igények szerinti ipari vízszolgáltatást is. A Vízművek ezt a tevékenységét közel 2800 dolgozójával látja el, akik közül 600 alkalmazotti, 2200 pedig fizikai állományú. Jelenleg a Fővárosi Vízművek az ivóvíztermeléshez mintegy 780 különféle típusú kutat és egy felszíni, azaz Duna-vizet tiszü'tó művet üzemeltet. A kutak 98,7 %-a partiszűrésű. Telepítési helyeik a Szentendre-sziget északi csúcsától a Csepel-szigeti Ráckeve térségéig, mintegy 90 km hosszon elhúzódó dunai partszakaszok. A Víztisztítómű tulajdonképpen csúcsvízmű. Csak akkor üzemel, ha hosszan tartó alacsony dunai vízállás esetén a partiszűrésű kutak hozama csökken és az emiatt kieső vízmennyiséget pótolni kell. Az ivóvízbeszerzés szempontjából ma is a legfontosabb vízbázis a Budapesttől északra elterülő, a Dunakanyarba benyúló 33 km hosszú és 56 km

2 területű Szentendrei-sziget, ahol a Fővárosi Vízművek 1897 óta telepít kutakat, kútsorokat. Vízbeszerzésre alkalmas partszakaszainak igénybevétele 1980-ban befejeződött. A víznyerésre igénybe vett réteg kedvező szemszerkezetű, vízvezető képessége igen jó. Az itt nyert víz minősége ma még megfelelő, tisztítás nélkül juttatható a hálózatba. A Duna alatti átvezetéseken érkező vizet ezután a két északi főtelep, azaz a békásmegyeri, ill. káposztásmegyeri telepek gépházai továbbítják a főnyomóvezeték rendszereken és az elosztóhálózaton a fogyasztók felé. Az északi víznyerő rendszerhez tartozik még a Szentendrei-szigettel szemben a Duna bal partján 2 kútsor és a csúcsvízműként üzemeltetett Víztisztítómű. A középső - Budapest közigazgatási határain belüli - víznyerő területekhez tartoznak a margitszigeti csáposkuták, a budai parton a budaújlaki vízmű, a pesti oldalon a Margit-hídtól északi és déli irányba húzódó felső rakpart alatti galériák, valamint a mátyásföldi és rákoscsabai mélyfúrású kutak. A Margitszigeten termelt víz egy-egy Duna alatti bujtatón jut át a budai és a pesti oldalra. A másik, egyre jelentősebb szerepet kapó partiszűrésú vízbázis a Budapesttől délre elnyúló, 56 km hosszú és 256 km

2 területű Csepel-sziget. A fővárosi Vízművek az itteni kúttelepítéseit még 1949-ben kezdte azzal az akkori céllal, hogy Budapest vízellátása ne csak az északi bázisra támaszkodjon, hanem délről is kapjon megfelelő betáplálást A Csepel-szigeti vízvezető réteg szemszerkezete lényegesen eltér az északi területekétől, vízvezető képessége kisebb. A kinyerhető víz minősége gyengébb, mint a Szentendrei-szigeté, jelentős részét csak kezelés után lehet ivóvízellátás céljára használni. A szigeten termelt vizet a csepeli főtelep hídi vezetékek és Duna alatti átvezetések segítségével juttatja el a főváros „alapnyomású" övezetébe. A természetes szűrésű vizén kívül - csúcsidőszakban - a Fővárosi Vízművek mesterségesen tisztított Duna-vizet is juttat a hálózatba. Az ezt előállító, 200 000 m

3/d névleges kapacitású Víztisztítómű első ütemét 1962-ben, a másodikat pedig 1967-ben helyezték üzembe. A tisztítómű északi részének a rekonstrukciós munkáit 1985-1992 között végezték el. Ezzel a teljes mű termelőkapacitását egy nagyobb hatásfokú technológia bevezetésével 260 000 m 3/d -re sikerült megnövelni. A tisztított víz a káposztásmegyeri főtelepen keveredik a partiszűrésű vízzel. A tisztítási technológiából adódó magasabb költsége miatt, a kúttelepek kiegészítéseképpen szükség szerinti hozammal működtetik. Átlagos kihasználtsága éves viszonylatban 5-10 %. A vízbázisokon nyert vizet zömmel a három kulcsfontosságú átemelő telep, északról a káposztásmegyeri és békásmegyeri, délről pedig a csepeli továbbítja a főnyomó- és gerincvezeték rendszeren keresztül az egyes nyomásövezetek ellennyomó és szívómedencéibe, nagyságrendileg is igen különböző átemelőgépházaiba, hogy ezek segítségével jusson el az elosztóhálózaton át a fogyasztókhoz. Jelenleg Káposztásmegyerről 5, Békásmegyerről 3, Csepelről 6 főnyomóvezeték szállítja a vizet a különféle nyomásövezetek felé. Ezek átmérője 500-1600 mm között változik. A csőhálózat anyaga öntöttvas, gömbgrafitos öntöttvas, azbesztcement, „Sentab" feszített beton, acél és kis részben műanyag nyomócső. A Vízművek a főváros területén jelenleg 4282,3 km, az agglomerációs területeken pedig 59,3 km, összességében tehát 4341,6 km ivóvízhálózatot üzemeltet, mintegy 60 000 szerelvénnyel és több mint 193 000 fogyasztói bekötéssel. Ebből a hálózatból 700 km 70 évnél idősebb. Még ma is találhatók olyan üzemelő csőszakaszok, amelyeket 1869-ben fektettek le. Az ipari víz hálózatának hossza 68,4 km. A hálózat nyilvántartási rendszere korszerű, digitalizált térképekre alapozott. Budapest területén - tekintettel erős magassági tagoltsá-