Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

7. szám - Hajdú György: A főváros vízellátása

Hajdú Gy.: A főváros vízellátása Hidrológiai Közlöny 1973. 7. sz. 299 0 -jű I. számú főnyomóvezeték építése. A esőfektetési munkálatokat maga Wein János irányította, míg a telepi építkezések vezetését a Városi Mérnöki Hivatal részéről delegált Kaj

linger Mihály végezte. És alig telt el újabb öt hónap, augusztus 28-án a telep I. szakasza már megkezdte üzemét az első 4 aknakútból. A végleges vízmű építkezéseinek befejezéséig a vízhelyzet átmeneti javítása érdekében 1894-ben megépítették a Népligeti-vízmüvet és 2 újabb kutat létesítettek a Margit-hídtól északra, Budán és Pesten. Mindemellett folytatták a Budaújlaki -vízmű további bővítését (1. kép). Időközben, 1896-ban Wein János nyugalomba vonult és a Vízművek igazgatójává azt a Kajlinger Mihályt nevezték ki, aki éppen úgy a természetes vízbeszerzés híve volt, mint Wein, csak a vízszintes gyűjtőcsöves megoldással szemben a függőleges, kutas vízbeszerzési mód mellett tört lándzsát. A későbbi műszaki tapasztalatok bizonyos értelemben mindkettőjük közös igazságát igazolták, melynek folyományaként alakult ki napjainkban a csáposkutas vízbeszerzési módszer. Jóleső elismeréssel és megbecsüléssel tekintünk ma vissza e két magyar műszaki szakemberre, kiknek elképzelései közel egy évszázad távlatából is érvényesek és iránymutatók. A Káposztásmegyeri Vízmű tervezői, Wein János és Kajlinger Mihály ezzel a maguk idejében páratlan mérnöki megoldással, nemcsak hosszú időre biztosították a főváros vízellátását, hanem felismerve a Szentendrei-szigetnek, mint vízbeszerző területnek a jelentőségét, majd egy évszázaddal előre megvetették a fejlesztés egészséges irányát. A káposztásmegyeri vízműrendszer kiépítése 1904-ben fejeződött be. Időközben, építésének előrehaladásával párhuzamosan, lehetővé vált a korábbi kisegítő berendezések megszüntetése. Így — többek között — 1899. szeptember 3-án véglegesen felhagytak a nyers Duna-víz termelésével. Továbbfejlesztés a két háború időszakában A századfordulót követő években Kőbánya magas fekvésű területeinek ellátására átemelőtelep és 358 m

3-es vasbeton víztorony, a Belváros és Kelenföld nyomásviszonyainak javítására pedig a Gellérthegyen 17 500 m

3-es víztárolómedence épült. Ebben az időszakban, az első világháborúig, történt meg a budai hegyvidék vízellátásának fejlesztése is. (2. kép). Az első világháború nemcsak a további fejlesztéseket akadályozta, hanem még a meglevő berendezések fenntartási munkáit is gátolta. Ennek súlyos következményei hamarosan éreztették hatásukat. A káposztásmegyeri rendszer ikercsatornájának 1923. február 10-én bekövetkezett törésemiatt hetekre kiesett a víztermelés 60—70%-a. Intő jel volt ez arra, hogy mennyire bizonytalanná válhat a vízellátás megfelelő tartalékok nélkül. (3. kép) A Fővárosi Vízművek csak 1924. végén jutott abba a helyzetbe, hogy a legsürgősebb fejlesztési munkákat megindíthassa. 2. kép. Az istenhegyi víztorony Ezeket követően, 1927-ben indultak a tervszerű megújítási munkálatok és ezekkel párhuzamosan folytak 1942-ig a beütemezett bővítések. A rekonstrukció során a régi, elavult gőzüzemet korszerű villamos meghajtású üzemre alakították át. Áramkieséssel is számoltak és tartalékul Dieselmotorokat állítottak fel, részben Diesel-üzemmel megoldva a szivattyúk tartaléküzemét, részben Diesel-hajtású generátorral szolgáltatva a tartalékenergiát. (4. kép). 1. kép. A budaújlaki régi gőzüzemű gépház v ,s jjJ, slKSiSS