Hidrológiai Közlöny 1961 (41. évfolyam)

3. szám - Lindenmayer Kálmán: Budapest vízellátásának fejlődése

Hidrológiai Közlöny 1961. 3. sz. 226 Budapest vízellátásának fejlődése LlN DEN M AYE R KÁLMÁN oki. gépészmérnök, a Budapesti Vízművek igazgatója K. JIHHflEHMAfíEP HHJK.-MexamiK, AHpeKTop öyaaneiurcKoro KOMMyna/ibHoro ynpaR.ieiiíiíi K. U\DE\MAVEK mech. eng., Director, Budapest Waterworks Nem tudom, van-e még földünkön város, amelyik ivóvízellátás szempontjából olyan kedvező adottságokkal rendelkezik, mint szeretett fővárosunk, Budapest. Itt fekszik a bővizű Duna mellett, ahol bőségesen ellátható jóminőségű felszíni vízzel, amelynek tisztítása viszonylag a legegyszerűbb technológiai folyamatokkal megoldható. Gazdag kitűnő minőségű forrásvizek ben, amelyek különösen a megelőző évszakokban biztosították a budai Vár vízellátását. A Duna mellett elterülő kavicsos-homokos talaj is nagymennyiségű, kiváló, kristálytiszta, üdítő vizet tartalmaz. Ezt a vizet a XIX. század közepéig csak ásott kutak révén vette igénybe Pest város lakossága. A város vízellátására jellemző, hogy annak fejlődése mindig elmaradt a város fejlődése mögött és ennek következtében jelentkező vízhiányokon mindig csak szükségmegoldással igyekeztek segíteni. Buda vízellátását a város fejlődésének első időszakában forrásvízzel oldották meg. Mátyás király budavári palotáját a svábhegyi források vizével gravitációs úton látták el. Amikor a források vize kevésnek bizonyult, primitív gépek segítségével szállított dunavizet kevertek a jó ivóvízhez. A török uralom alatt épült dunavízmű vizét taposó-malommal hajtott szivattyú agyagcsöveken szállította a várba. A XVIII. században és a XIX. század első felében a központi vízellátás fejlesztése terén nem sok történt, azonkívül, hogy további forrásokat és 3 kisebb dunavízművet is bekapcsoltak a Vár és szomszédos területeinek vízellátásába. Az akkor még különálló Pest városának lakossága a házak udvarán ásott kutak vizét, vagy a Dunából hordott vizet itta. A város rohamos fejlődésével azonban ezek a vízellátási módok idejüket múlták. Az időnként fellépett járványok hatása alatt 1855-ben a város vezetősége korszerű vízmű építését határozta el. Megállapították az egy főre eső vízigényt és ennek megfelelően az akkori tervezési ismereteknek megfelelő felszíni vízművet építettek. A dunavizet kavics és homokszűrőn vezették keresztül. Ez a megoldás azonban sem a víz mennyisége, sem annak minősége szempontjából nem volt kielégítő. Az egészségtelen víz fogyasztása miatt úgyszólván állandósultak a járványos betegségek. Ezért végleges vízmű építését határozták el. Ennek megvalósítása több, mint egy évtizedig húzódott, részben mert nem álltak rendelkezésre a szükséges költségek, részben mert azon vitatkoztak, hogy a mesterségesen szűrt dunavíz, vagy a partiszűrésű kútvíz biztosít-e jobb megoldást. Lindley Vilmos kiváló angol vízműépítő mérnök, akit megbíztak a végleges vízellátás megtervezésével, egyik nagyszabású tervében félszíni vízmű létesítését javasolta. Szerinte a Pest alatt húzódó kavicsréteg sem mennyiségileg, sem minőségileg nem biztosít az igények kielégítésére megfelelő vizet. Nagyszabású felszíni vízmű tervéhez az anyagiakat nem tudták előteremteni, ezért már akkor provizóriumot építettek. E provizórikus vízmű vizét a mai Országház helyén létesített kutak szolgáltatták. Ez a vízmű már megépítésekor sem tudta kielégíteni az igényeket és nyáron, alacsony dunavízállásnál, a kutak által termelt tiszta vizet szüretien dunavízzel keverték. Ilyenkor kisebb-nagyobb mértékben mindig jelentkeztek a járványos megbetegedések, amelyek sürgették és siettették az 1872-ben egyesített Buda, Pest és Óbuda városokból létesült új, nagy főváros vízellátásának minden igényt kielégítő megoldását. Hosszú előkészítés és gondos, többször átdolgozott tervek alapján a természetes talaj szűrésen nyugvó vízellátás mellett döntöttek. A szükséges mennyiségű vizet a Duna balpartján, a káposztásmegyeri partszakaszon létesített aknakutakkal és kisebb részben a mai Országháztól északra húzódó vízszintes galériával biztosították. Buda vízszükségletét az újlaki partvonal mentén létesített aknakutak és vízszintes galériák elégítették ki. A végleges korszerű vízellátás megoldása az akkori viszonyok közölt nem volt könnyű feladat. Lindley Vilmoson kívül más külföldi szakértőket is meghívtak, köztük Salbach Bernátot, a drezdai vízmű igazgatóját is, aki szintén résztvett a káposztásmegyeri vízmű tervezésében. Az elkészült terveket Wein János, a Vízművek első igazgatója átdolgozta és a vízműépítést irányította. Széleskörű vizsgálatokat végzett a káposztásmegyeri dunapartszakasz vízhordó kavicsrétegeinek feltárására. Nevéhez fűződik a budai hegyvidék vízellátásának megoldása is. « Utóda, a nagynevű Kájlinger Mihály tulajdonképpen Wein János vizsgálatait fejlesztette tovább és ő építette meg azt a vízművet, amely mindezideig, ha néha mennyiségileg hiányosan is, de minőségi tekintetben mindig megfelelő vízzel látta el a közelmúltban még rohamosan épülő várost. A vízmű fejlesztése tulajdonképpen még ma is Kájlinger Mihály elvei szerint folyik. 0 mutatott rá a Szentendrei-sziget nagy vízkincsére és amikor a Duna káposztásmegyeri partszakaszán feltárt kavicsrétegeket már betelepítette aknakutakkal, hozzálátott a sziget nagydunaág-menti partszakaszának kiaknázásához is. Az utódok még ma is az itt-ott kihasználatlan területeket tárják fel és azokon épülnek a legújabb szentendreszigeti vízművek is. Mondhatjuk kiváló eredménnyel, mert mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben jó vizet adnak.