Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - KÖZÉLET - Bakacsi Ernő: Az iskola réme
Az önharapás nyoma egyre jobban sajgott az ajkamon, és a kézfejemet sem mozgathattam fájdalom nélkül. Hát még ilyet!... Béke poraidra, Jimmy! ... A rádióból Gombos Katalin élettárs-szavaira figyeltem fel. Férjéről, a tegnapelőtt elhunyt Sinkovits Imréről beszélt, aki a halála előtti napon még a Tudós szerepét alakította a Csongor és Tündében, de másnapra megállt a szíve... így halt meg egy barátom. Egyoldalú barátság volt, mert Ő sohasem tudta, hogy fél évszázada barátja vagyok. Évekkel ezelőtt találkoztunk utoljára a Művelődési Ház nagytermében, ahol akkor Wass Albert „Üzenet haza” versét mondta el. Most hasonlóképpen döbbenetes erővel hatott rádióból felhangzó felejthetetlen hangja, amikor felidézték Márai Sándor költeményének előadását, a „Mennyből az angyal”-t. Őt nem mondta ki senki királynak, nem árasztják el CD-k, könyvek, irományok, képeivel ellátott korsók és pólók az árusokat, miatta ügyeskedők és médiacézárok nem zsebelnek be százmilliókat, de számomra, és remélem, még sokak számára, hite és embersége, elhivatott magyarsága az örökkévalóságba emeli őt. Színpadon számtalanszor játszott királyt, de életében haláláig ember volt, és színész, és magyar... Magyar Színész. Bénultan ültem még egy darabig az ágy szélén. Különös aktivitással átélt álmomat próbáltam felidézni. Vajon hová akartunk eljutni? A két huszonéves jóbarát-álomalak? (Egykori diáktársam már néhány éve meghalt.) Miért üldöztek bennünket, hiszen nem vittünk senkit és semmit, nem is ismertük a fekete hintót és őrjöngő katonáit?! Nem ugrott be álom-emlék és magyarázat... A gonosz állattal azért megvívtam. Sérült öklöm és vérző ajkam erre tanúbizonyság. CföaAacóc ‘^§yo'-né' Ctó&x iá/co/a 'tómé A nyugdíjas tanárnő lassan sétálgatott a Népkert útjain. Most kivételesen nem sietett, ráért. Azért jött le e toronyházi lakásából, hogy élvezze a sétát, beszívja a májusi virágillatot, a délelőtti kellemes levegőt, érezze a cirógató napsütést. Egy-egy virágzó cserje előtt meg is állt, nézte a színpompás virágokat, a rájuk szálló méheket, a földön mászkáló hangyákat, bogarakat, egyszóval az élet millióféle megnyilvánulását. Arra gondolt, hogy most már megengedheti magának ezt a luxust, hogy élvezze a természet szépségeit, ezt a parkot is, hogy nyugodtan megnézze a jó ég tudja mennyi idős hatalmas platánt, amelynek lombkorona átmérője legalább harminc méter, de már 1965-ben is ekkora volt, amikor ebbe a városba költözött. Pedig de sokat végigment ezen a parkon - több mint harminc éven keresztül mindennap, volt, amikor naponta többször is, de akkor nem volt idő a nézelődésre, akkor sietett az iskolába, aztán meg haza, hiszen a második műszakban is helyt kellett állni. Néha persze a férjével és a kislányaival kijöttek ide sétálni, kicsit játszani, vagy éppen egy fagyira a Fagylaltkertbe. Emlékezetes séták voltak ezek, sok szép emléke van róla. Sosem felejti el: a kisebbik lánya talán hároméves lehetett, így kiskocsijában tolták a gyereket, a kocsi mellett baktatott a nővére is. A patakparti sétányon jártak, amikor a gyerek feltérdel a kiskocsiban és elkezdi énekelni, hogy: Mézga Géza vagyok, nem lopom a 98 XI. évfolyam 7. szám—2001. július
