Hevesi Szemle 11. (1983)

1983 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Losonczi Miklós: Barta Ernő interkontinentális festői munkássága

Pál, Végh Gusztáv, Zádor István és Major Henrik grafikái aratták sikert, a kiállítást a magyar tengerfestő, Mendlik Oszkár is támogatta. A lapok kiemelik, hogy Barta Ernő fáradhatatlan szervezőerejének köszönhető, hogy ezt az anyagot Hágában, Koppenhágában, Oslóban, Malmöben is bemutatták, sőt holland művészeik munkáival kiegészítve, Budapesten is. Az is az ő érdeme, hogy Derkovits Gyula „Dózsa”-sorozata már ekkor ismertté vált a Benelux-államokban és Skandináviában, az egykori sajtó közlései szerint a hatás döbbenetes volt. Tény, hogy a magyar művészet valós értékei nem terjedtek el rangjuknak megfelelően a világon, s hogy ez a folyamat mégis elinduljon, ezen munkálkodott önzetlenül Barta Ernő is, egy magyar—holland kapcsolat jegyében, mely kaput és hidat jelentett, jelenthetett a nagyvilághoz. Ezt a tevékenységet folytatni, felújítani, ápolni, tere- bélyesíteni, folyamatossá érlelni, művelődéspolitikánk eddig eléggé fel nem ismert feladatát jelenti. A ,,De Tijd” 1933-as februári száma Perlrott Csaba Vilmos és Patkó Károly, Tarjányi Jenő művészetét emeli ki Barta Ernőé mellett, akit minden holland lap felsőfokon dicsér, mint művészt és szervezőt.

A második világháború megszakította ezt a szellemi térhódítást olyannyira, hogy Barta Ernő sem tudta befejezni 1939-es hollandiai megbízatását, a „Red V ölen damn” rézkarcsorozatot. Megszakadt az 19i3i4-es oslói siker is, ahol Aba-Novák Vilmos, Bar- csay Jenő,Boldizsár István, Derkovits Gyula, Feren- czy Valér, Istokovits Kálmán, Szobotka Imre, Varga Nándor Lajos és Barta Ernő műveit méltányolta. Mást tárt Barta Ernő és kortársai elé az élet, az iszonyatot. A képzelet, ha kibírta, erre összpontosított, így változtatott teendőin, mert a valóság feketedett el. így Barta Ernő is a „Red Volendam” sorozat helyett a „Danse Macabre” lapjait adta ki az 1944—45-ös évekből, 16 litográfiáiból készült albumot. Mit tartalmaz ez a kiadvány? Puszta közepén merengő, csontvázarcúra sérült, riadt anyát, haláltáncba kavargó menekülteket, szuronyos őrök között vánszorgó, ártatlan nőkét, halottakat és a halál jelképes alakját, kikötött embert, géppuskát és kiemelkedően borzalmas, de formailag elsőrangúan megoldott három tánooló csontvázfigurát, az egyik már a földön hever mozdulatlanul, így válik a haláltánc alkatrészévé. Ahogy a „Világ” kritikusa írja, Goya szemlélete folytatódik a metszeteken.

1948 májusában nyílt meg közös kiállítása lányával abból az alkalomból, hogy ekkor ünnepelte festői működésénék 50. évfordulóját, gyermeke

V. Barta Éva pedig ekkor kezdte pályáját. Ö ezúttal legújabb éveinek termését mutatta be a szokott egyenletes értékrenddel. Fahordókat, falusi cipészt, a nagy folyókanyart Tahinál, öreg cigányt, volendami halászt, hazatérő bányászt, máglyahalált a dorosici kórházban és 1944 szilveszterét Budapesten. Drámaibb lett a valóság és a történelem, hű krónikásuk, Barta Ernő is drámai erejű képeket festett, mert az emberiség sorsa az övével azonos, nemcsak ténylegesen, hanem a szolidaritást tekintve is. Ez szüntette meg az idillt művészetében, többé nem adódott lehetőség megMagdolna. 1904 k.

ragadására. V. Barta Éva e törekvések nemes örökösének jelentkezik. Azzal is, hogy szép tisztességből megfesti apja, mestere, Barta Ernő portréját, azzal is, hogy a mufifos lány, a hópelyhek, a nyári napsütés idézésével folytatni kívánja és tudja is azon eszményeket, melyeket leheletszerű finomsággal Barta Ernő elkezdett és megvalósított.

Utolsó önálló tárlata 1955-ben nyílt meg a Fényes Adolf-teremben. A katalógus előszavában Zádor István megjegyzi, hogy Barta 1919-es plakátja „megállásra késztette” a nézőt és további műveiben „a munka ábrázolása” vonzotta. A paraszt kemény életét, a bányász életveszélyes munkáját, a munkások és elnyomott emberek kenyérért folytatott harcát választotta tárgyául. Zádor, az ismert grafikusművész azt is megjegyezte az előszóban, hogy 1922-ben az egyetlen békét propagáló magyar plakát szerzője is az a Barta Ernő volt, akiről Lyka Károly a következőket írta 1918-ban: „Csatatereket rajzolt Barta Ernő, nem fegyveres összecsapásokat, mint ahogy régi csataképeken megszoktuk, s mégis kifejezi vele a háborút”. Hozzátehetjük: a békével, a béke óhajtásával, emberi szelídségével láttatja a nem kívánt, de életében kétszer is bekövetkezett ellenpólust. 1956-ban hunyt el, a Magyar Nemzeti Galériában 1978-ban, Szolnokon 1979-ben rendezték meg emlékkiállítását. Brestyánszky Ilona torokszorítónak nevezte 19-es plakátját, Horváth György arról szólt, hogy utókorának gondoskodnia kell arról, hogy „Barta Ernő hatásának maradandó volta ne kizárólag a magányosan álló főműveknek legyen köszönhető, de annak az egységnek is, ,mely őket magasra emelte”. Lényeg az

6