Hevesi Szemle 11. (1983)
1983 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Németi Zsuzsa: Dohnál avagy: A lét és a nemlét kérdéseiről textilben
is, hogy festői szorgalmában megörökítette az 1902- es esztendő üres bölcsőjét, kaszálókat, Eperjest, rőzséhordó asszonyokat, Duna-partot, szérűt, esti ’harangszót, juhászt, csirkés kofákat, olvasó öregasszonyt, holland kormányost, szolnoki tájakat, ahol annyi nyarat töltött, Kossuth Lajos sírját, bajor parasztot, a nyár és az este utolsó napsugarait, napsütötte tájat jegenyesorral, távoli hegyekkel, híddal, de az még fontosabb, hogy a megragadott látványt csöndes látomásokká tudta növelni palettájának finom érzékenységével, emberi szelídségével. Szabó Lőrinc Lóci-verseivel szinte azonos időben, hasonló rezdüléssel örökítette meg gyermekét, Évát, amint muffal sétára indul, ahol a barátnőjével társalog és a zongorához ül zenét fakasztani. Ez a kedvesség ereje, karaktere is volt, mintegy biztosította művészetének azt a hamvasságát, mely maradandósága egyben. Losonci Miklós Dohnál avagy: A lét és a nemlét kérdéseiről — textilben Dohnál Tibor hetvenes években készült textilképeit immár másodízben mutatta be rövid időn belül Heves megye, illetve Eger képzőművészetet kedvelő közönségének. Régi vázlatfüzetben lapozva. E címet adta utóbbi bemutatójának, melyet a nemrég megnyílt ifjúsági házban. tekinthettek meg másfél hónapon át az érdeklődők. Izgalmas dolog egy efféle visszapillantás. Hisz alkalmat kínál egyrészt, hogy azok is megismerkedhessenek a művész alkotói múltjával, akik figyelmét elkerülte volna a korábban Győrben élő Dohnál munkássága. Másrészt össze lehet vetni a tizenöt évvel ezelőttieket mai műveivel, s így talán némi fogalmat nyerhet az érdeklődő a művészi kiteljesedés, fejlődés folyamatáról. Az sem közömbös, hogy kiderül, a mester, oly sok mással ellentétben, nem érzi túllépettnek e korszakát, folytatandónak véli, ahová vissza-vissza lehet nyúlni ihletért. Nos, végigjárva a tárlatot, a legfeltűnőbb a képek túláradó líraisága, dekorativitása. A nyersvászon alapot elegáns sötétbarna fonallal varrta képpé Dohnál, s szinte elképzelhetetlen olyan környezet, melybe ne simulna e variáció harmonikusan, hatásosan. A tizenkét képnek nemcsak a külső megoldása, motívumrendszere is azonos. A népművészetből kölcsönzött virágminták — főleg tulipán — madarak, fa- és napábrázolások ötvöződnek stilizált antropmorf formákkal. Szinte • teljes egészében hiányoznak a szögletes vonalak. Minden íves, indázó, hajló, önmagába visszatérő — egyszerre keltve így a zártság, a nyugalom, a rendíthetetlen örökkévalóság képzetét. Mintha csak egyetlen kérdés, a lét és nemlét kérdése foglalkoztatná — ezek szerint a művek szerint — Dohnált. A van és a nincs, a kezdet és a vég egy pontban megragadható és kimerevíthető pillanata. Lehet, emiatt érezni a hullámzó hömpölygő rajzolat ellenére a statikusságot... Különlegessége még ennek az összeállításnak, hogy mesét, történetet vél fölfedezni láttára a néző. Ezt sugallja egyébként a sorrendiség mikéntje is. A Tirrén- tengeri találkozás egy medúzával még viszonylag egyszerű megfogalmazása egy hajdani élménynek. Világosan fölismerhető a fátyolszerű puhatestű. A kép megidézi a művészi meglepődést, csodálkozást, kíváncsiságot a lebegő jelenség láttán. A sejtelmességet azonban rögtön oldják a szimmetriába rendezett játékos csikóhalak, az izzó nap, a vakítón „kék” víztömeg. Az Egy találkozás emléke ennél már el vontabb. S nemcsak azért, mert aszimmetriájával erőteljesebbé válnak az „oda nem illő” virágok, de mert száraik hajlásával mintegy az asszonyi méh formáját mintázzák. E találkozás jelentheti már akár a társra találás gyönyörűségét is. A Nyárutó — mely, mint az eddigiek, még szintén az 1969-es dátumot viseli — ismét „konkrét”. Az augusztusi buja növényzet — mely Dohnál kompozíciójában emlékoszlopszerűvé magasodik — már jelzi az elmúlást, az összeomlást is. A Nap, virág, ölelés a mindenség emberivé, megérthetővé, kézközelivé szelídítése. A sugarak — ölelkező pár sziluettjei — álomszerűén váltakoznak a már szinte nyílheggyé hegyesedé tulipánokkal. Egységbe fonódik a kozmosz, benne a földi természet, benne az ember... Hol kezdődünk és hol végződünk? Mikortól élet az élet? — e kérdésekkel folytatódik a sorozat. Az Elmélkedés a pillanatról a fogamzás nagy csodáját kutatja. Ha a Nyárutóban bennine volt a búcsú, érthető, hogy az Április címet viselő kép épp az ellenkezőjét mutatja. A varratok sűrűk. így erőteljesek. Éreztetik a kipattanó energiákat. Középen a nagy víz — az élet vize? — fodrozódik, fönt a nap. Hozzá hajol minden virág, erőért fohászkodva. Egyszerűek, közérthetőek és szépek ezek a jelképek. A méltóságteljes, kegyes nap úr a Tavaszi zsongás főhőse is. Körülötte táncol minden, ami él, az egész természet. Nem tud ellenállni, megadja magát neki az ember is. Az ész uralma tavasszal megszűnik ... 7
