Heves Megyei Hírlap, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-17 / 41. szám
■ranrjr________________________________:-------------------------------------------------3 helyőrség LEVÉL A CSODÁLATOS JÓKAIRÓL Orbán János Dénes Lectori salutem! Köszöntőm az Olvasót! Minden ünnep, mely irodalmunkról, kultúránkról szól - ezúttal a magyar széppróza napja - kiváló alkalom arra, hogy múlt és jövő határán, azaz a jelenben szembenézzünk a problémákkal is. Elmondom Önöknek, jelenleg a legnagyobb veszélyt, ami a magyar kultúrát fenyegeti, abban látom, hogy az utóbbi években valóságos mozgalmak indultak, melyeknek célja eltüntetni az iskolai tantervből olyan klasszikusainkat, mint Katona József, Berzsenyi Dániel, de legfőképpen Jókai Mór. Az ürügy: gyermekeink unják, nem szeretik, nem értik. A megoldás még csak véletlenül sem az lenne, hogy megmagyarázzuk nekik és megszerettessük velük, hanem az, hogy ebrudaljuk ki őket a tankönyvekből. Helyettük kortárs szerzők műveit javasolják, mert azok világa szerintük közelebb áll a diáksághoz. Azaz oda jutottunk, hogy le akarjuk cserélni a kultúránkat. Olyan alkotásokat, amelyek kiállták az idő próbáját, és számtalan nemzedék műveltségének alapját képezték, lecserélnénk olyan művekre, melyekről nem tudjuk, hogy egy évtized múlva még értékeli-e valaki. Oda jutottunk, hogy el akarjuk távolítani a gyermekeinket a múltunktól, a kultúránk alapjaitól. Alap nélküli házat akarunk építeni, olyan pedagógiai divateszmék hatására, melyek úgyszintén nem állták még ki az idő próbáját. Szőcs Géza 6-106 oimű kötetének borítóképe De nem akarok most dörgedelmeket harsogni, megtettem ezt már több publicisztikában. Inkább elmondanám, mi mindent köszönhetek a magyar próza általam legnagyobb géniuszának tartott Jókai Mórnak. Mint mindenki, én is mesékkel kezdtem az olvasást, úgy alig ötévesen, mert hát nekem három anyukám is volt: Édesanyám, aki negyvennyolc évesen szült, és a két, már felnőtt húgom (mert úriembernek csak húgai vannak), s mindhárman szinte versenyeztek a kiművelésemben. Aztán hétévesen kiválasztottam a családi könyvtár Jókai-kínálatából a Szegény gazdagokat, mert annak olyan jó izgalmas volt a címe, és belefogtam. Nem tudtam letenni. Imádtam. Nem emlékszem már, mennyit értettem meg belőle, biztosan nem sokat, de arra emlékszem, hogy mégis izgalmas volt, meg ott volt a tudat is, hogy én most már nem mesét, hanem felnőtteknek szóló könyvet olvasok. És Fatia Negrát valahogy úgy képzeltem el, mint Darth Vadért, pedig a Csillagok háborúját még nem is láttam. Utána következett a többi Jókai, párhuzamosan olvastam meséket is - mert azokat világéletemben és most is olvasok -, de az olvasásra szánt időm tekintélyes részét Jókaira fordítottam. Mikor átrágtam magam az összes, családi tulajdonban lévő Jókain - mintegy kéttucatnyi regényen és három vaskos kötetnyi novellán -, kezdtem elölről. Aztán beiratkoztam a könyvtárba, ismerősöknél kutakodtam, summa summarum, mire leérettségiztem, minden regényét és novelláját olvastam a mesternek, és nincs olyan, melyet legalább kétszer nem, míg a legjobbakat három-négyszer is. Jókait manapság a legtöbben már dohosnak és unalmasnak tartják. Igen ám, de akkor én hogyhogy nem untam? Már gyerekként rajongtam érte. Most nem akarok belemászni sem a lélektanba, sem a nevelés-oktatás kritikájába, csak annyit mondanék el - aztán vonja le a tanulságot az, aki érti -, hogy Jókaitól kaptam a tudásom alapjait. És olyan alapokat, melyekre utána egész életemben játszi könnyedséggel tudtam építkezni. Mindenekelőtt Jókaitól tanultam meg magyarul. Úgy istenigazából. Az átlagember passzív szókincse 5000-10 000 szó, aktív szókincse 3000-5000 között mozog. A Jókai-szótár utószavában Wacha Imre 40-45 ezerre becsüli Jókai szókincsét. Mivel a könyvekben voltak szómagyarázatok, és azokat át is böngésztem, még a nehezebb, furcsább szavakat is ismertem már gyermekként-kamaszként. Azaz a szókincsem többszöröse volt már kamasz koromban, mint egy átlag felnőtté. Gondolom, nem kell részleteznem, milyen előnyöket jelentett ez számomra, és nemcsak a humán, hanem a reál tanulmányok terén is. Jókaitól tanultam meg a természettudományokat. Igaz, hogy száz évnél is régibb információkkal szolgált, de alapnak kitűnő volt, sokkal könnyebben lehetett továbbfejleszteni. Jókai által ismertem meg a történelmet. Igaz, hogy mesés formában, de a történelem mese-, mesélés jellegét éppen így értettem meg. Jókainak köszönhetem, hogy érzem a nyelvünk ízét, neki köszönhetem, hogy van humorom. Egyáltalán: neki köszönhetem, az ő már-már transzcendens lelkesedésének, melynek lángjai valósággal kicsapnak a sorok közül, hogy annyi minden érdekel - nem csak a ma, nem csupán a mindennapok. Neki köszönhetem, hogy szeretnék mindentudó polihisztor lenni, s bár nem vagyok, nem is lehetek az, hisz az ilyesmi már két-három évszázada lehetetlen az információ, a tudás mennyisége miatt, legalább törekszem rá, és a mai napig „betegesen” tudáséhes vagyok. Gyors lépésekben távolodunk mostanság kultúránk, nyelvünk elmúlt évszázadaitól. Egy új világ információi, irodalmi művei, kultúrája tör be helyette, az új nemzedékek a tudásanyag tárolására már nem az agyukat használják, hanem a szervereket és merevlemezeket. Csakhogy a könnyen elérhető, könynyen megszerzett információ nem rögzül úgy az agyban, és ha lemerül az aksi, vagy nincs térerő, akkor bizony tudás sincs. Ha nincs komoly tudás, nincs szintetizálóképesség sem. A szervereken lévő tudáshoz bárki hozzáférhet. Az agyunkban lévőhöz csak mi. És a tudás nagy előnyt jelent, ez cáfolhatatlan tézis. Úgyhogy nem szabad lebecsülni és kiseperni a jó öreg Jókait, mert azóta sem volt olyan írónk, aki az ismeretek ilyen regisztereit csillogtatta volna meg, ráadásul ennyire izgalmas csomagolásban. Oda kell adni a kötöknek, minél hamarább, minél romlatlanabb korában. Az egyik utolsó híd lehet a mai és a régi kultúra között, az utolsó akadályok egyike a konzumidiotizmus térnyerése előtt. Huh, ez kissé didaktikusra sikeredett, meg rám nem jellemző módon szalonképesre. Úgyhogy - ellensúlyozandó - engedjék meg, hogy káromkodjak egyet: „Hát azt a Judás-apostollal-összecimborázott-aprópénzhamisító-Poncius-Pilátusát-a-jeruzsálemi-Golgota-hegyén-Krisztuskáromló-latorképpen-keresztrefeszített-paraszt-öregapádnak!” Természetesen ez a cifra irodalmi káromkodás is Jókai Mórtól való, a Rab Ráby című regény negyedik fejezetében hangzik el, Gyöngyöm Miska betyár szájából. Végezetül két csillagászati titokzatossággal csigáznám föl a Jókai iránti érdeklődést. I. 1850-ben Jókai egy különleges elbeszélést jegyez, címe: A láthatatlan csillag. A novella a brit katonák és az afgán gerillaharcosok összecsapásairól szól, éppen egy évvel - valószínűleg nem véletlenül - a forradalom leverése után. Az elbeszélésben szó esik egy csillagról. Az Androméda csillagképben, a ködfolt közepében lévő égitest amolyan sors- vagy szerencsecsillag: ha a csata előestéjén a harcos megpillantja, életben marad, amennyiben nem, úgy hősi halált hal. A történetben szereplő angol katonák közül mindössze négynek jelenik meg az égbolton - és valóban, csupán ők élik túl, csodával határos módon, az afgán gerillatámadást. A csillagot, melynek Jókai novellát szentel, három és fél évtized múltán, 1885-ben fedezték föl. Médiahisztéria övezte, tucatnyi csillagász veszekedett azon, hogy ki látta meg először. Jókai nem szállt be ebbe a vitába. Miért is? Neki írásos bizonyítéka volt erre. Mai napig nem tudjuk, hogyan fedezte föl a csillagot. 1850-ben még csillagászati távcsöve sem volt. II. 1899-ben Jókai tárcát jegyez a Bánk bánról. A szövegbe, csak úgy mellékesen, egy kis asztronómiát is elegyít: „A tizenhatodik században a világhírű csillagász, Tycho Brahe egy hirtelen támadt központi csillagot fedezett fel a Kassziopeia ködfoltjában: az égitest egyre növekedett, hónapok múlva versenyzett nagyságában a Jupiterrel, fényességében a Siriussal, úgy hogy déli nappal is látható volt az égen. Azután amilyen gyorsan támadt, olyan arányban el is múlt.” Tycho Brahe volt az első, az S Andromedae előtti szupernóva felfedezője és leírója. A Jókai-textusban egy kifejezés horga akadhat a hozzáértők elméjébe, és ez a Kassziopeia ködfoltja. Tycho Brahe nem a ködfoltban, hanem a csillagképben bukkant a nóvára, 1572-ben. A Kassziopeia ködfoltját nem láthatta, ehhez nemhogy a XVI., de még a XIX. század végi eszközök is fejletlenek voltak. A Tycho Brahe által észlelt csillagrobbanás eredményezte ködfoltokat - melyeket Jókai a tárcában említ - az ötméteres Palomar-távcsővel készített felvételeken találták meg. 1952-ben. Műsorajánló (M5, február 18., vasárnap 16.251 Az M5 oktatási-ismeretterjesztő-kulturális csatorna OJD - Irodalom és könyv 26 percben című adásában február 18-án Orbán János Dénes műsorvezető Szörényi László Széchenyi-díjas irodalomtörténésszel és Szőcs Géza Kossuth-dyas költővel Jókai Mór .munkásságát, hagyatékát veszi górcső alá. A műsorban Jókai és a kortárs tanrend problematikájáról, különleges kultúrcsemegékről beszélgetnek, és szó esik arról is, hogy miért érdemes olvasni. Főként Jókait. Ismétlések: Duna World - február 19., 0.25; M5 - február 23., 10.50; Duna World - február 24,1415 2018 február IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET Fekete Sas-palota - illusztráció a Kincses Képeskönyv Nagyvárad című könyvből
