Heves Megyei Népújság, 1967. október (18. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-22 / 250. szám
g? ______________HA BORÜ és béke I. rész Szovjet film Tolsztoj regénye — valahányszor megelevenedik egy- égy filmen — mindig más {Színt, más hangsúlyt kap. A •regény egy mozgalmas korszakot, a napóleoni idők höm- pölygő-áradó történelmét fogja fel medrében, a rendezők pedig a film lehetőségei és korlátái között mindebből any- .Cyit alakítanak át képekké, gmennyit elgondolásuk, művészi céljuk, szemléletük kíván. Bizonyára sokan emlékeznek íci amerikai filmgyártás Háború és békéjére, amelyben a drámai csomópontok keresése és a látványosság volt a rendező fő gondja. ■KA szovjet filmgyártásnak ez az új, méreteiben is szokatlan alkotása — Szergej Bondar- csuk munkája — többet és .mást vesz észre a, regényben á film számára, mint az eddigiek. Jóval epikusabb és líraibb elődeinél. Nem mellőzi Tolsztoj egy-egy szép leírását, ■bölcselkedésének megejtő mondatait Amikor a képekben kifejezett líra és a hányódó sors változásai úgy adják, megszólal a narrátor, hogy a regényből részleteket fontos foszlányokat idézzen a néző emlékezetébe. Majdhogynem azt mondhatnánk, ez a film arra épít, hogy a néző már olvasta a Háború és békét, s csak arra akar segítségül szolgálni, hogy képzeletünket a bennünk megbúvó emlékekkel együtt felébressze. A film első, most bemutatott részének vezéralakja Andrej Bolkonszkij herceg. Mint egy jól megfestett jelenet főalakja áll középen. A cámő udvarhölgyének bálján éppúgy az ő arca a lényeges, mint ahogyan Austerlitznél is csak az a fontos — a történelmi tablók egyéb érdekességei mellett —, amit ő csinál. Sorsa, gondolatai, cselekedetei jelzik azt a tanácstalanságot, amelyben az akkori Oroszország Nyugattól elmaradva kereste a megoldást a kibontakozásra. Magánya sem véletlen. Körülötte fényűzően és üresen zajlik a pétervári társasági élet. Már- már nyomasztó érzésünk támad a dorbézolás és féktelen dáridózás láttán, amikor ezekre a képsorokra rácsattannak a csataterek mindent pusztító jelenetei: az öldöklés, amelyben egy nemzet legjobb fiait viszik vágóhídra. A sok-sok miértet Andrej sem tudja megválaszolni, csak annyit tud, hogy neki elég volt Auster- litzből, a katonáskodásból. Andrej mellett csetlik-botlik Pierre Bezuhov, aki Nyugatért, a felvilágosodás eszméiért rajong, a maga módján. Herder filozófiáján nevelkedve is a francia szabadság eszméit hirdeti. Félszegen is, harsogón, megalkuvás nélkül esküszik az életre, s arra, hogy az élet végtelen folyamatában nemcsak megállás nincs, de a folytonos változásban mindig történik valami, amiért emberi kötelesség élni. S mennyire igazságot tévőén hozza egészen közel hozzánk a rendező a történelem lapjairól Tusin kapitányt, ezt a gyerekszemű, társaságban is gyámoltalannak tűnő, pipás tüzértisztet, aki ezrek életét menti meg, mert érti tüzéri tudományát kamatoztam. A rendező ezer változatban örökíti meg az orosz tájat, az erdőt, az utakat. Andrej és Pierre sétái kitűnő lehetőséget kínálnak ahhoz, hogy a természet változó képeivel kifejezze a film mindazt, ami belül, a lélekben történhetik. A kamera mindig lassan, szinte méltóságteljesen mozog, mert a rendező elbeszéli a filmen azokat a tolsztoji mondatokat, amiért szérinte úiból és újból érdemes ezt a nagyszerű regényt megfilmesíteni. A népes szereplőgárdáiból csak a legjellemzőbb arcokat emeljük ki. Vjacseszlav Tyiho- nov alakítja Andrej Bolkonsz- kijt Gőgös, hideg, unott és herceg, de ahogyan az öt magázó Pierre-t tegezi, az mély emberségről vall. Marját Sít- ranova éli teljes alázattal, úgy, ahogyan egy szigorú apa lánya csak magányos lehet. Lizát Anasztázia Vertyinszkaja játssza: finom arcéle, rebbenő tekintete a törékeny hősnő sorsát is mintázza. Pierre Bezu- hovot a rendező Bondarcsuk vállalta, Kutuzov megszemélyesítője Borisz Zahava, míg a Tusint alakító Trofimov szereposztási telitalálat. Ovcsinnyikov zenéje a nagyvonalú rendezés csomópontjain szólal meg: az ünnepi kórus és a temetési szertartás sokáig emlékezetes marad. / A lírai hangulatú és bölcselkedésekkel hangsúlyozott tolsztoji világ komoly sikerként újul meg Bondarcsuk filmjében. Farkas András Emlékezés Mátrai-Markovits /enőre Rimaszombatban született 185)6. október 27-én, ott élt és alkotott. 1945-ben Budapestre költözött. A 20-as években külföldi tamulmányútjáról felmaradt pasztellképei „Tiroli utca’, „Velence”. „Tóparti móló”, Locamó”, stb. nagy sikert arattak a kassai, losonci, bnatislavai, komáromi, lévai kiállításokon. Realista irányzatú, sajátos egyéni művészetét szűkebb hazájában készült tájképei örökítik meg legjobban. Rimaszombat és környéke, Murányi-hegység, a Garam és a Magas-Tátrában készült olajképeinek témagazdagságával és színhatásával méltán vívta ki művészrangját a legnagyobbak között, hogy csak néhányat soroljunk fel: „A dudás”, „Szegény asszony ebédje”, „Krasznahorka vára”, „A kistöréki huszita templom”, „Garam vidéki gazda”, „Poko- rágyi dombok”, „Rima parti fák”, „Lányom arcképe, kutyával”, stb., stb. 1966-ban „Gömöri festők művei a XX. század első felében” című rimaszombati kiállításon dicséretes munkát végeztek a szervező- és szakbizottság tagjai és Mátrai-Markovits Jenőnek 39 cűajképét, 11 pasztellképét, 1 vízfestményét, 3 rézkarcát, 2 ceruzarajzát állították ki. Nem találtuk viszont szobrait, pl.: „Tompa Mihály mellszobra”. „Virág László mellszobra”, „öreg paraszt” (fafaragás) és számos kisplasztikáját. Nem csoda, mert magántulajdonban levő művel féltett kincsek és nehezen gyűjthetők össze. A rimaszombati múzeumban négy-öt képe őrzi nagy szülöttjének művészetét, és hogy most kiesett a kezéből az ecset, ceruza és a véső, maradandó művei hirdetik a nagy realista mester hű ábrázolásait az emberekről, akik közt boldoean élt és szülőföldjén készült tájképei* mert onnan merítette az ihletet, hogy szépet, időállót alkosson. Virág László 1967. szeptember 26-án, 71 éves korában, Budapesten meghalt a szlovákiai származású magyar szobrász és festőművész. a realista művészek egyik kiemelkedő alakja: Mátrai-Markovits Jenő. Családja a Garam vidékéről került Rimaszombatba, apja asztalos, anvja varrónő volt. Rajztanára, Schwalm Nándor felfigyelt a tehetséges diákra. Markovits érettségi után a budapesti képzőművészeti főiskola növendéke lett. Itt kötött életre szóló barátságot Wwerk Ödön és Galanda Miklós festőművészekkel. Az első világháború után Révész Imre és Glatz Oszkár voltak mesterei. ffadd világítsanak! Néhány év alatt nyolcszáz lakás épült meg Gyöngyösön abban a körülhatárolt részben, amit az építők 8-as tömbnek ne- veznek. Nem szabad összetéveszteni a nyolcvanasnak mondott új városrésszel, hiszen a 8-as tömb csak egy része a nyolcvanasnak. Most azonban nem az elnevezés furcsaságáról akarunk elmélkedni, nem is a 8-as tömbről, az itt látható modern épületekről, amelyek középblokkból készültek. Majdnem azt mondtam: egy kaptafára. Sikerült azonban színben és elhelyezésben némi különbséget tenni köztük, ami az egyhangúságot végül feloldotta. Amiről szólni akarunk, az a 8-as tömb közvilágítása. December 1-ével &t kell adni az egész tömböt: komplett módon. Annyira kompletten hogy még a bokrok sem hiányozhatnak a helyükről. Azoknak is ott kell lenniük, ahová a tervező jelölte a helyüket. A mostani helyzetet látva nemcsak azon gondolkozunk, miként lehet december 1-ig a még ott sorakozó felvonulási épületeket eltüntetni, és a helyükön a parkot, a játszóteret kialakítani. hanem azon is: mikor gyulladnak fel az utcai kandeláberek villanyégöi. Ugyanis a közvilágítás jó részét már évekkel ezelőtt elkészítették. A karcsú betonoszlopokra felszerelték az opálbú- rákat, és mindenki előre örült. milyen szép lesz majd a kivilágított tömb, milyen jól mutat majd. milyen élvezet lesz ott sétálgatni esténként. Az opáibúrák alatt nem gyulladtak fel villanyégők. Tavaly télen sem, az idén tavasszal sem, mert a határidő csak december 1-én telik le. Még legalább hat hét van addig. Hogy a 8-as töml- ben már több ezer ember él évek óta...? Hogy esténként botorkálni kell a sötét utakon...? Ügy látszik, ezt mindenki természetesnek tartja. Nekünk azonban lenne egy furcsa javaslatunk. A közvilágítást ne spóroljuk el a lakóépületek elől, mert a huszadik század második felében nem illik középkori világítási állapotok között tartani egy modern városrész több ezer lakóját. A most épülő 8/A tömb esetében ezt a „szokatlan” megoldást már lehetne alkalmazni. Hadd lássanak esténként hazamenni az emberek .., Ha már elkészültek, gyújtsuk fel azokat az utcai lámpákat, hadd világítsanak! (g. mól—) 37. A közvetlen vérátömlesztés nem bonyolult művelet. Van hozzá egy csövecskékből és csapokból álló berendezés. A tűket beleszúrj úk a véradó és a beteg vénájába, a vért pedig fecskendővel szivattyúzzák ki, nem használnak olvadékonyság-gát- fo oldatokat, mint a konzerválásnál. Oleg és Sztyopa kimennek, mi maradunk. Nincs hová sietnünk. Az előkészület legalább félóra. • Mint az ilyen éjszakai virrasztásnál mindig, a cigaretta már mindenkinél elfogyott. Zsenyát fel kell kül- denem a szobámba, az asztalon van ínég egy megkezdett csomag. Rögtön szét is osztják. A sebészeti hivatásra terelődik a beszélgetés. Ki miért jött a klinikáig, mi a célja miért vállalja ezt a baromi munkát. V Szemjon: • — Szeretem, a nagy izgalmakat a műtéteknél. Az orvostudományban sehol másutt, még a többi sebészetben sincs ilyen. Egy szívet tartani a kezünkben — micsoda érzés! A „nagy izgalmak” sokakat csábítanak. Valamikor nekem is tetszettek... Most azonban valahogy bántónak érzem a betegekre nézve, hogy ok ilyen izgalmak tárgyai. De mégsem szabad teljesen mellőzni ezt az ösztönző erőt. A műtét izgalmáért a sebész a szürke munka napjaival és éjszakáival fizet meg' járóbetegeknek rendel, átkötöz. 4 Néwis M 1967. október ZZ., vasárnap kortörténeteket körmöl, még nmgya- rázgat is a hozzátartozóknak. Tán nincs is abban rossz. Szemjon már megvédte kandidátusi disszertációját, a tudomány hozta ide hozzánk. Hanem a műtétek. A sebészet romantikája vonzza. Most Vaszja mond véleményt, a fiatal aspiránsunk. — Azért jöttem ide, hogy disszertációt írjak. Az én intézetemben ezt szintén felajánlották nekem, de ott olyan unalmas a klinika... csupa vakbél meg törés. Igaz, a tudomány ezzel is fejlődik, de én nem bírom. Itt legalább új elgondolások vannak, bonyolult műtétek. íme az orvosaink másik ösztönzője: gyorsan megírni a disszertációt. Való igaz: nehéz manapság tudományos munkát végezni egy közönséges sebészeti klinikán, a témákat már rég kimerítették. Ami nem azt jelenti, hogy a sebészet összes problémáit megoldották már, hanem ellenkezőleg: összekuszálták. A korábbi nézetek elavultak, újak pedig még nem alakultak ki. A klinikák azonban nem tanulmányozhatnak olyan jelenségeket, mint a sokk vagy a fertőzés, mert nincs hozzá elég új gondolat, és nincsenek meg a feltételek. Modem felszerelésű, nagy laboratóriumokra volna szükség. Klinikánkon, mint a többi hasonló intézményben is, szűzföldeket törünk fel. Üjfajta műtétekről, meg az ezekkel kapcsolatos diagnosztikai és fiziológiai kérdésekről sokkal inkább lehet disszertációt írni. S ez ráadásul az érdeküknek is megfelel: nálunk mégiscsak folyik a tanítás, az operálásra is nyílik alkalmuk. Egyszóval: nyitva áll a sebészi karrier útja. S ez így logikus. Az orvos is ember. Marija Vasziljevna felháborodik: — Hallgatni is undorító benneteket, gyerekek. Az egyiknek műtét kell, a másiknak tiszta tudomány, a harmadiknak disszertáció, a negyediknek puszta karrier. És hol maradnak a betegek? Hol marad az irgalmasság? Hol a legnemesebb hivatás? Mindnyájan elhallgatnak, kissé zavartan. Valóban hol van mindez? Tán igaz, hogy a beteg nem egyéb, mint nyersanyag a műtéthez, a tudományhoz, a disszertációhoz? Nem, ez nem igaz, tudom, biztos vagyok benne. Legalábbis: nem egészen igaz. A fiúk mellé kell állnom. — Marija Vasziljevna, nincs igazad. Megvan a nemes hivatás és megvan az irgalmasság is. Hát nem látod? Nézd, hányán vagyunk — hát miért ülnek itt? — Hagyja csak, Mihail Ivanovics, nem kell szépíteni. Látom én, hogy kevés a szív a mi fiataljainkban. Oly mindegy nekik, mi lesz belőlük: orvos, mérnök, vagy agronómus. És hogy most itt ülnek, éhesen és cigaretta nélkül, ez sem bizonyíték. Némelyiknek ez a beosztása, mások kíváncsiak, és olyan is vau, aki ön miatt marad. Próbáljon csak hazamenni, meglátja, hány ifjoncunk fog menten kereket oldani. Erps tekintettel nézi végig valamennyit, de úgy látom, egyikük sem süti le a szemét. Erre ő magasra kapja fel a fejét, sértődötten, felháborodottan és kihívóan. Kínos. Tán tiltakoznak? De idősebb, tisztelik is, ezért nem vágnak gorombaságot a fejéhez Csak Petro szól, igen nyugodtan. — Te Masa, hiszen nem látsz bele a lelkűkbe, nem tudhatod... Nem mindegyik sír a halálesetnél, nem is beszélnek mind az irgalmasságról, mégis ezek a gyerekek Masa közbevág: — Hagyd csak, ne védd őket Ismerem én a lelkűket. Történjék csak valami a beteggel, ha nem szól nekik az ember, eszükbe se jutna táviratozni a hozzátartozóknak, hogy jöjjenek, amíg még életben találják szegényt. De te... Ej, mit beszélek, megyek. „De te...” Azt akarta mondani: „magad is ugyanilyen vagy...” Gondolatok cikáznak. Irgalmasság. Ez a szó teljesen kiment a használatból. Pedig kár. Ha nem is ez, hogy „irgalmas isten”, de ez „irgalmas nővér”— Sajnos olyankor maguk a páciensek irtják az orvosokból az irgalom érzését. És nemcsak az orvosokból, hanem mindenkiből. Amikor valaki jó munkát végez, szeretné érte megkapni jutalmát. Még csak nem is tudatosan, de szeretné. Nem pénzt, nem ajándékot, csak érzéseinek viszonzását. S azt igazán senki se mondhatja, hogy a betegek ilyen tekintetben elkényeztetnek bennünket. Az orvos elvégezte a műtétet, minden rendben sikerült, és amikor a beteg hazamehet, még csak annyit sem mond, hogy „köszönöm”, még csak el sem búcsúzik tőlünk. Ezt még meg is indokolják, hogy „önnek úgy sincs ideje, restellném zavarni”. Valóban nincs :dőm, és nem. rendezhetek külön fogadásokat köszönetük átvételére. De azért mégis találhatnának rá időt... Nem érdemes ezen gondolkodni. Én már öreg vagyok és mindent megértek. Nem is ítélek el senkit, ezen már túl vagyok. De fiatalabb koromban, emlékszem, fájt. Egy idős doktornő, nőorvos, aki sok évig dolgozott egy kisvárosban és sok nőt megmentett, ezeket mondta nekem: — Azt hiszi, nem látom, hogy átmegy az utca túlsó oldalára, ha azt reméli, hogy még nem vettem észre... De... mégse haragudjunk ezért. Képzelje el, hogy egy nagy összeget kapott kölcsön és nem tudja tissza- fizetni. A hitelező nem követeli a" pénzt, nem is számít rá, és mégis... vajon kellemes az, találkozni a hitelezőnkkel? Ez az adós érzése. Bizonyára igaza van. De rajtam ez nem segít. Én Veretnék valamit visszakapni. Legalábbis valamikor még szerettem volna... (Folytatjuk)
