Harangszó, 1940
1940-10-06 / 40. szám
1§40. október 6 HARANGSZÓ 311. Egyházi énekeink múltjából. XVIII. 55. zsoltár 1—3. Luthert és társait megfogta a zsoltárok szépsége, életerős, vallásos szelleme s lantjukról szebbnél-szebb zsoltárok kerülnek a 16. század német Gesang- buchjaiba, Psalmusaiba. Hans Sachs, a nürnbergi mesterdalnok 1526-ban kiadja zsoltárait, Strassburg, Magdeburg, Wittenberg nyomdáiból számtalan zsoltáros könyv kerül ki. Svájcban Kálvin ösztönzésére 1539—1542 közt kezdik meg a zsoltárköltést Beza, Marót, Bourgeois Lajos Genfben, Strassburgban, Lyonban. Csakhogy, míg Lutherék a bibliát, a héber zsoltárokat, a légi német és latin énekeket énekforrásnak tekintették, melyből időnként merítettek, addig a magyar zsoltárírók az ótestamentomi zsoltárokban megrajzolt dávidi-sauli ellentétben a 16. századi magyar életet, a reformáció és a régi hit világi hatalmakkal egyesült vetélkedését megszemélyesítve látták: Ott Dávid, itt az új reformáció; itt Saul, Gondolatok október fiatodikán. Vértanuk vére a jövendő magvetése. Csak azok az igazságok győznek, melyekért meg tudnak halni az emberek. Csak annak a népnek van jövendője, melynek vannak mártírjai. Gondolj Aradra, a magyar vértanuk földjére! S tanulj meg a hazáért élni és ha kell, meghalni. Tanuld meg ezt az életelvet: Mások áldozatából élünk mi, s a mi áldozatunkból élnek mások. Tiszteld azokat, akik érted éltek és haltak meg. Szeresd testvérként azokat, akik veled sorsközösségben vannak. Ne felejtsd el: A nagy világon e kívül nincsen számodra hely, Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned és meghalnod kell! itt a régi hit őrállói a világi hatalommal szövetkezve, meg a török; ott a diadalmaskodó, a megkísértések tüzén átvészelt Dávid és az új reformáció; itt a vesztébe dőlt Saul s a régi hit. Ez a megszemélyesített magyar sors alapja annak a négyszázados hitnek, mi a reformátorok leikéből folyton ostorozó zsoltárokat fakaszt, mi párosul a nép misztikus, földig alázkodó vallásosságával. Ez a hit nemzeti fenntartó erővé válik. A sok zsoltár közül egy zsoltárban találjuk inkarnálódva e négyszázados hitet: a Végkecskeméti Mihály 55. zsoltárában, amit Kodály Zoltán a művészet időtlen értékeivel a nemzeti hit szentegyházává épített meg. „Ahol világszerte elhangzott Kodály: Psalmus Hun- garicusa — mondja Molnár Antal —, ott az örök magyar nyomorúság hangja, sírása zokog, ami ma világszerte visszhangzik, mert benne érzik minden sorsüldözte, megkínzott népnek hősi éneke, vágyódása az Igaznak megváltó birodalma, az emberiesség apoteózisa után.“ (Kodályról szóló munkája, 33. lap.) Álljon itt Végkecskeméti—Kodály: Psalmusa, ahogyan éneklik a jugoszláviai magyar testvéreink (Jugoszláviai ref. énekeskönyv, 1939. 75. szám): Emlék Tompa Mihálynak. A napokban emlékművet lepleztek le Budapesten a Margitszigeten. Tompa Mihálynak, a költőpapnak állították, aki az 1849-i világosi fegyverletétel, az aradi 13 hős kivégzése, a nemzet gyászos bukása után gyönyörű allegórikus költeményeiben vigasztalója volt a nemzetnek. Tompa Mihály rimaszombati csizmadiamesternek volt a fia. A hires pataki iskolában tanult. Iskoláinak elvégzése után Hanván volt pap. Legszebb költeményeit az elnyomatás idején írta. Felejthetetlenül szép költeménye a Madár fiaihoz, Gólyához, Terebélyes nagy fa stb. Álljunk meg lélekben Tompa Mihálynak, a gyászba temetkező nemzet nagy vigasztalójának emléke előtt, aki akkor bátorította népét, mikor legtöbb volt a bánata és legkevesebb a reménysége. Az elnyomatás alatt ő tanította a magyarságot arra, hogy mélyrebukottan is lehet bízni és hinni, megtépetten is lehet vallást tenni arról, hogy nem mondunk le magyarságunkról. — Hálás emlékezésünk annál nagyobb és őszintébb, mert mi is átéltük Erdélyben is, a Felvidéken is, a szétdarabolt hazában mindenütt Tompa nemzedékének a kínjait. Végigszenvedtük az idegen uralom borzalmait és ezért nagyon megértjük a Tompa lelkét hordozó nagy magyar vigasztalóknak biztatatásait: Fiaim, csak énekeljetek! ígérem amíg élek . . . Nem végrendeletből vett szavak, csak levélből. Onnan is nem szóvirágokkal feldíszített, sallangos körmondatok éléről, hanem egyszerű, keresetlen szavak sorából. Mégis kiemeljük őket. , E levéllel egyidejűleg — olvassuk — küldök 10 pengőt a Harangszó diákja részére. Engem is megsegített az Isten, én is — amennyire lehet — segítek másokon. — Tovább ezt írja: Nagyon szeretem a Harangszót. Nehezen várom minden héten ... ígérem, amíg élek és anyagi helyzetem megengedi, ezután is hűséges előfizetője és olvasója leszek. Köszönjük ezeket a szavakat. Túl rajtuk azt a lelkületet, melyből áz adomány s ezek a szavak fakadtak. Ez a lelkűiét azért ad, mert érzi, hogy neki is naponként mindent Isten ad; azért segít — nem kényszerből, hanem örömmel, mert érzi, hogy rajta is naponként Isten segít. — Ez a lelkűiét azért becsüli meg egyháza sajtószolgálatát is, mert ebben is felülről jövő adományt kap,, amely életet épít, lelket nemesít, jellemet szépít és a hit és a szeretet közösségében tart Istennel és az emberekkel. Ez az igazi evangélikus lelkűiét! Ilyen lelkűiét van tébenned is? Te is tudod ezt mondani: ígérem, amig élek...?! /Mx 1941-cs Harci n gsxó-Maplár munkatársai a következők: D. Kapi Béla püspök, D. Dr. Prőhle Károly egyetemi tanár, Garant Lajos egri lelkész, Bakó József költő, Szuhovszky Gyula fővárosi vallástanár, vitéz Virág Jenő fővárosi vallástanár, Szalay Mihály lovászpatonai lelkész, Stadtrucker Gyula dunaszerdahelyi lelkész, Gi- lich Fülöp erdélyi lelkész, dr. Gyi- mesi Károly budapesti lelkész, Szirti János kültő, Gömöri János, Koren Emil munkácsi lelkész, Szende Ernő igazgató, Danhauser László fővárosi vallástanár, Biró Gyuláné Írónő, Dobai Béla költő, Bácsi Sándor pápai lelkész, Szabó József győri lelkész, dr. Kovácsics Sándor egyetemi magántanár, dr. Karsay Zoltán ügyvéd, Magyar István igazgató, dr. László Ferenc egyetemi magántanár. A gazdag tartalmú Naptár ára 50 fillér, külön címre való küldéssel 62 fillér. Mivel a Naptár hamar el szokott fogyni, ajánlatos minél előbb megvenni. Megrendelhető a Harangszó kiadóhivatalában, 2. „Istenem, Uram, kérlek tégedet, Fordítsd reám szent szemeidet, Nagy szükségemben ne hagyj engemet, Mert megemészti nagy bánat szívemet.“ Elefánty Sándor.
