Harangszó, 1924

1924-12-21 / 52. szám

396

Qiseke Róbert pedig (1827—1880) szintén költő volt, regényeket és drámákat írt.

A mi nemescsói poétánk szülőföldét, Magyarországot nem is ismerte, özvegy édesanyja, akire itt annyi keserűség borult, nem valami kedves emlékek közt emlegethette itt töltött éveit. Születési körülményeiről ezeket írja egyik versében a barátjának :

* Barátom, én soha sem éreztem az édes örömöket, melyeket az apa ád fiának. Oh én nem ölelhetem azt, akitől származtam ; soha sem mondhattam apámnak. így akarta ezt életsorsom törvénye. Meghalt idegenek között, midőn még alig hogy látott. Nem értettem még, midőn áldva átkarolt s nem is köszönhettem meg neki Messze, oh messze tőlem pihen, messze hitvesétől is. Nem tudom, hol a sírja. Nem öntözhetem síremlékét könnyeimmel, miként fiú öntözi atyjáét.«

Részvéttel olvassuk a szegény papfi-poéta siralmát. A számkivetett vándorpapok sorsából jutott neki is. Ha tovább él, mikor már az életharc csendesül s az élemedett kor keresi a régi emlékeket, bizonyára eljött volna hozzánk s akkor megtalálta volna még apja sírját a nemescsói temetőben, hogy sírva ráboruljon. Talált volna itt ő, a költő egv magyar poéta-sirt is, az öreg Aáchs Mihály ét, a kuruc világ egyházi lantosának sirját, mely 1708 óta szintén itt domborult Nemescsón. Megérthette volna a német költő, hogy apja itt nem idegenek, hanem hit okonok között,

köszönettel vette tudomásul annál is inkább, mert mint mondá, ha a legközelebbi városban feladatát végzi, egy nagykereskedő cég megbízásából Walther urat is meglátogatja.

Midőn az ismeretlen utitársak leszállot- tak, Kardos kapitány észrevehetőleg komolyabbá lett. Mintha valami nehéz gond árnya borongana kedélyén. Edith megszólítja:

— Honnét ez a hangulatváltozás? Ily szomorúan kisér szüleim boldog viszontlátására ?

— Edith kisasszony, az elébb távozott német utitársak beszédéből megértettem, hogy édes atyja igen gazdag, sokszorosan milliómos ember. Ha meggondolom, hogy én meg ágról szakadt szegény vagyok, egyetlen birtokom szerény tiszti kardom: megszáll az aggodalom, vájjon felléphetek-e ily gazdag szülők előtt mint leányuk kezének megkérője? Nem keltem-e fel ezzel a gyanút, hogy csak a pénzvágy vezetett hozzájuk ?

— Vagy is, nemde jobb szeretné, ha én is szegény volnék ?

— Nem tagadom.

— Jól van, vitéz kapitány uram — szól a leány elbűvölő mosollyal nézve szemébe. — Hagyja ezt a dolgot én reám. Én a magam szegénysége és szüleim gazdagsága között kiegyengetem az utat. De most,

FÍARANŰ32C

egy vendégszerető, lovagias, az idegent is megbecsülő nemzetnek nemes fiai között pihen.

Ha apja oly korán el nem hal, a csecsemőből talán itt nőtt volna fel egyházunknak egy vezető embere, vagy éppen poéta, amint erre vannak példák az idegenből ideszakadt jeleseink között. (Lenau, a német költő is magyar földön született.)

Mi a kétszázados távolból is meg emlékezéssel és kegyelettel adózunk Klopstock barátjának, a hazánk földén született német poétának, a sonders- hauseni szuperintendensnek, valamint édesatyjanak is, az 1724. elhunyt Qiseke Pál nemescsói lelkésznek, aki Nápolyból és Hamburgból vállalkozott készséggel, hogy magyar földön hirdesse az evangéliomot.

Mikor az angyalka fázik.

— Karácsonyi legenda. —

Irta: Csite Károly.

Csitri, hollóhaju, ragyogó mosolygó, csillagszemü, folyton csacsogó leányka volt Cecilke. Anyukája ellenben hallgatag, zordon tekintetű volt, mintha szívében örökös keserűséggel, panasszal vádolná az egész világot az őt ért nagy szomorúságért, csapásért.

Sokszor még a kis leánya szavát, kérdezőskődését sem hallotta meg, annyira lefoglalták a saját kínos, keserű gondolatai.

Már másodszor kérdezte C-ciike

nyújtsa kezét, ígérje meg, hogy ismét fel- derül, megosztja velünk az örömöt.

A kapitány megcsókolva a feléje nyújtott kezet s mosolyogva válaszol:

— A napsugár fénye elűzi a homályt. Edith kisasszony boldogsága az írás szavaira emlékeztet: .Örüljetek az ömlőkkel.“

Waschingtonba érkezve azonnal kocsira ültek s Waltherék házához siettek. Innét csak egv inas jött ki eléjük kalauzolásra, a család tagjai otthon maradtak. Nem akarták ugyanis a feltűnést kelthető viszontlátás örömeit a közönség előtt, hanem a családi szentélyben élvezni. Az inas által felnyitott ajtón megindulástól remegve lép be Edith a szobába s az ott előtte álló körön — a család tagjai s két idősb nőrokonon — áttekintve e kiáltással borul Waltherné asszony keblére:

— Kis mama! Te vagy az én édes anyám, a szívem mondja meg.

Öleli, csókolja, a karjaiban örömtől roskadozó anyát, ki egy percig a meghatottság miatt szótlanul, boldogan nyugszik leánya kebelén. Majd midőn túláradó érzelme kissé csillapul: Edith arcán csüngő szemekkel így szólal meg:

— Igen, csókjaidból is érzem, hogy te vagy az én egyetlen leányom, életemnek

1924. december 25.

a akkor is csak úgy hallotta meg, hogy a leányka nyakába csimpajko- dott s az arcocskáját anyukájáéhoz simította.

— Mondja, anyácskám, miért vagyok én árva?

— Ki mondta neked, hogy árva vagy? — rezzent fel az édes anya.

— Egy fehérhaju bácsi, aki mindig elmegy a házunk előtt és beszélget velem, megsimította az uccán a hajamat s azt mondta: »te szegény, kis árva, tel«

— Meghalt szegény édes apád, azért vagy árva, gyermekam ! — sóhajtotta még jobban elszomorodva az anyuka.

— Miért halt meg, az édes apácskám?

— Miért... Miért?! K* tudná azt megmondani!,.. Isten akarta, hogy meghaljon.

— Miért haragudott apácskára az Iitenke ?

— Nem haragudott rá az Isten kicsikém. Jó ember volt, igaz ember volt... Tán nincs is több olyan jó ember a világon.

— Hát akkor útiért akarta az Istenke, hogy meghaljon, ha nem haragudott rá?

— Azt csak a jó Isten tudja, mi nem,..

— A kis Cecilke sóvár, sejtelmes szívét nem nyugtatta meg édes anyja határozatlan, kurta felelete. Kisom- poiygott az uccaajtóba, leste, várta, mikor jön a fehérhaju bácsi. Fürtös hollóhajára a lengedező tavaszi szellő

elveszett, de ismét megtalált gyönyörűsége. Alig bírom el ezt a nagy boldogságot.

— Édes feleségem, megosztjuk — szól Walther — így könnyebb, de még édesebb lesz. Hadd ölellek én is kedves leányom.

Edith e szavakkal karolja át édes atyja nyakát:

— Te vagy a kedves papa, aki úgy szerettél. Kocsidra is felvettél, aminek én úgy örültem.

— Óh, aranyos leányom, csakhogy megjöttél. Vissza hoztad reg eltűnt szülői örömünket. Ezután ismét módod lesz a kocsizásban, mindennap készen áll számodra a fogat.

— És engemet nem ismersz meg Edith — kérdi egy a családfő mellett álló délceg ifjú — ?

— Te vagy bizonnyal Alfréd bátyám — válaszol a leány testvérét megölelve. De úgy-e — folytatá mosolyogva — többé nem veszed el a kis kanárimat, amelyet csak a papa szavára adtál vissza?

— Ne félj kis tubica — szól ismételten megcsókolva húgát — nem veszem el, inkább egész sereget hozok számodra.

Ezután a két nőrokon üdvözölte melegen a családi kert visszanyert szép virágját.

Végül Edith mutatta be kísérő utitársait.

— Fogadjátok, kis mama, szívesen Over-