Harangszó, 1924
1924-11-09 / 45. szám
45. szám. Alapította KAPI BÉLA 1810-ban. Laptulajdonoa: i OuDáot&l! Lut&er-Sxövetsfio. HARAN6SZ0 Kt Úrázáson Luther-S/övet lég hivatalos lapja. Kéziratok, előfizetési dijak és reklamáoiúk a HARANGSZÓ szerkeszti kiadóhivatalának Bsantgotthárdra (Vasvm' Biődaetáít'^eio ad Mif/7 kegyelemből tartattatok meg, hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez, minden ev« Baar kaaatő-kiadóhlvaU 1: SZENTOOTTHÁRD. Visvármegye. A „HAHA1WMKO" előfizetési Ara: a harmadik nagjedévra 10.000 korona. Csoportos küld. 15.000 K. Lather>8z0vatégl tagoknak 10°/»-os kedvezmény. Amerikába egész évre 2 dollár; az utódállamokba a III. negyedre 20.000 K. lelkész rang. tanító Mifljalanlk mladen vasárnap Nem cselekedetből, hogy senki ne kérkedjék. K .Harangszó* térj észté sóra befolyt adományokból szórványban lakó híveinknek Ingyenpéldányokat küldünk. Sola fide. Irta: Dr. Scholtz Oszkár. Egyházunk és általában a protestantizmus nehéz idők előtt áll; jövője vagy a teljes legyengülés, vagy a győzelmes megerősödés. Az utóbbit pedig csak az élő hit s minden erőnkkel, sajátos egyéni képességeinkkel Krisztus szolgálatába állítása biztosíthatja. Egyházainkat veszély két oldalról fenyegeti. Egyik — külső erőkészletekben egyre hatalmasabbá váló — ellenfelünk a katolicizmus, mely szigorú dogmákkal alátámasztott elvi álláspontjából mit sem engedve, s a hit protestáns fogalmát meg nem értve, a keresztyén- ség vesztett pozícióinak visszaszerzését csak úgy véli lehetségesnek, ha felettünk szerzett számbeli fölényét mielőbb megkétszerezi. Ellenfélnek csak addig nevezhető, míg hitben gyengék vagyunk. Ha mi egyszer belső erőink tudatára ébredve, komoly munkához látunk, — az „ősi“ ellenfél merő versenytárssá nemesbül s jelenleg is feléje nyújtott baráti jobbunkat végre is elfogadni kényszerül. Komolyabb, valódi ellenfeleink a keresztyénség táborán kívül sorakoznak. Azok, akik a katolikus és protestáns keresztyénség legcsekélyebb baráti szövetkezését is rossz szemnél nézik, a közeledők közé éket vernek, s a közöttük létező, elkerülhetlen ellentéteket kimélyi- teni iparkodnak. S jaj a protestantizmusnak s jaj az egész keresztyén nemzeti gondolatnak, ha a protestáns egyháznak vezető állásaiba hitben erőtlen egyének kerülnek; olyanok, kik önerejükben nem bízva a reájuk bízott nyájak belső értékeit lekicsinyelve, nem támaszkodnak egyedül Isten kegyelmére s a miénkhez mégis csak hasonló utat taposó versenytárssal szemben a keresztyénség valódi ellenségeivel szövetkeznek. Mert amily bizonyos az, hogy a magyarságnak igazi keresztyénségre, vagyis egy merőben szellemi vallásnak ethikai erejére van szüksége, époly kétségtelen az, hogy a keresztyénség ellenségeivel kötött fegyverszövetség bukásra vezet. A Regnum Ma- rianumból még lehet Regnum Kris- tianum; de az Antikrisztus győzelme Isten országát temeti sírba. Az előttünk álló utat tehát két gondolat szegélyezi; egy a hit által való egyedüli megigazulási lehetőségnek már Pál apostol részéről megállapított őskeresztyén igazsága, másik az örökkévaló Isten kegyelmes voltának ezen igazságból kivirágzott lutheri felismerése. Minden más gondolat mellékvágányokra vezet és szellemi birtokállományunk gyümölcsöztetését veszélyezteti. Egyedüli kivétel az Isten dicsőségének kálvini hangsúlyozása, mely a mi keblünkben is természetszerűleg visszhangra lel s a protestáns szívek testvéri egybeolvadását követeli. A reformáció emlékünnepe jelentőségében végtelen sokat nyerne, ha október 31-iki igehirdetésünk minden egyházban és minden évben kizárólag az említett örök igazságok körében mozogna s hitelveink ünnepélyes manifesztálásával a protestáns öntudat ébrentartásának domináló eszközévé válnék. Mert az az itt-ott máris meghonosodott szokás, mely a reformációról való megemlékezést a legközelebbi vasárnapi istentiszteletre tolja át, és október 31-én egy inkább csak az ifjúság részére tartott istentiszteleten a wittenbergi eseményeknek és Luther megkapó, de mégis csak emberi szereplésének történelmi méltatására szorítkozik — a hitgyengeség tünete. Október 31-ikét olyan ünnepé kell fejleszteni, hogy ez a nap a protestántizmus hitvalló napja legyen. Olyan nap, melyen a protestáns embert ne a napi munka, ne a hivatali gond, hanem egyesegye- dül egy érzés, az emberi élet egyetlen igaz értékének, a hitnek boldogító érzése foglalkoztassa. Templomainknak ezen a napon ép olyan zsúfoltaknak kell lenniök, mint a minőknek azt Nagypénteken látjuk; mert ha egybegyűjt minket a megfeszített Krisztust sirató keserű fájdalom, mennyivel inkább kell, hogy összehozzon mindnyájunkat az élő, Isten kegyelmét hirdető és egyedül hitet követelő Krisztus megtalálásának s újbóli felismerésének ujjongó örömérzete. Ne csupán történelmet lássunk tehát az 1517. évi október 31-iké- ben, hanem lássuk meg Lutherben a kegyelmes Isten küldöttjét s tegyünk a reformáció emlékünnepén szent fogadalmat arra, hogy földi életünk minden mozzanatában egyedül a hit vezérlő erejére támaszkodunk. A katolicizmus a maga erős meggyőződését azzal is. kifejezésre juttatja, hogy vallásos érzéseit körmenetek alakjában a templomból az utcára viszi. A mi, merőben szellemi vallásunk más manifesta- ciót követel. Nekünk fordítva, templomba siető tömegekkel kell hitünk szilárdságáról bizonyságot tenni és együvé tartozásnak külső megnyilatkoztatását is kidomborítani. S ha a protestáns nagygyűlések eszméje — mint reméljük — megvalósul, azoknak természetszerű központja csakis a reformáció emlékezetének az eddiginél mélyebb, A Harangszó a keresztyén családok legkedveltebb lapja.
